2013. szeptember 3., kedd


Ötödik fejezet


Mindennek ára van!


Feltételezem, ezzel senkinek sem mondok újat! Mire felnőttek leszünk, majd felnőttként is számtalanszor megtapasztaljuk, hogy tetteinknek, döntéseinknek bizony ára van. Bizonyos dolgokért áldozatokat hozunk. Ha jó irányba befolyásolja az életünket nem sajnáljuk mit adtunk fel, hogy megkapjuk amit akartunk. Ha viszont melléfogunk ezerszer elátkozzuk azt a pillanatot, amikor így vagy úgy döntöttünk.

Ha megtanulnánk elfogadni az adott helyzetet olyannak amilyen, nem címkéznénk fel azzal, hogy "jó" vagy "rossz". Megóvnánk magunkat a további lelki tortúráktól. Mert nincsenek jó vagy rossz történesek és döntések. Csak történések és döntések vannak. A minősítést a jövő dönti el helyettünk!

De mi van azokkal az emberi érzelmekkel, amelyek a tudatalattinkban dolgoznak? Amikor valamit teszünk valamilyenné válunk abban a hiszemben, hogy ez az egyetlen jó megoldás... Olyan ez, mintha egy elmebeteg embertől azt várnánk, hogy reális, megfontolt döntést hozzon! Pedig amíg az egónk irányít, addig nem vagyunk magunknál. Mintha valóban elmebetegek lennénk. Lehet, hogy ez a megfogalmazás kicsapja egyeseknél a biztosítékot. Nem baj. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy elménk csak addig hasznos számunkra, amíg ő szolgál minket. De amíg azt hiszed, hogy gondolataid és  érzelmeid azonosak veled, addig fordítva van. Elméd, egód becsap, manipulál téged és te szolgálod őt. Olyan körmönfontan élősködik benned, hogy nem is tudsz a létezéséről.

Sajnos az ilyen, egónk által manipulált helyzetekben történtekért ugyanúgy megfizetünk. Ennek is ára van.  Bizonyos dolgokat, és következményeket vissza tudunk vezetni ok-okozati összefüggésekre, de a legtöbbjét nem. Ha megkíséreljük, egónk tévutakra terel bennünket. Kedvenc játszmája, amelynek nagyon könnyű bedőlni: valakit, vagy valakiket megjelölünk bűnbaknak, magunkat meg beleringatjuk az áldozat szomorú, de kevésbé felelősségteljes állapotába. Ha megfigyeled, ez a folyamat uralja a legtöbb embert. Családokat,
közösségeket, országokat. Tetszik, nem tetszik, amíg nem tudod felfedezni és megfigyelni elméd uralmát - nem jó kimondani -, de elmebeteg állapotban élsz. Mint ahogyan elmebeteg módjára működik az egész világ.

Ne hidd, hogy én fel tudtam fedezni, mi és miért történik velem? Mindig azt hittem, hogy tudom, pontosan tudom, hogy minek mi az oka. De én is csak odáig jutottam, ameddig az egóm engedett. Másokat okoltam
egész életemben. Értetlenséggel és haraggal fordultam azok felé akikről azt gondoltam, veszélyt jelentetnek számomra. Így telt el több mint öt évtized! Ma már tudok külső szemlélőként beszélni a múltról.

Folytatom hát történetemet, hogy lásd, valóban ára van mindennek!

Apámban fiatal kora óta dolgozott az önigazolás, a bizonyítási kényszer. Ezen nem is lehetett csodálkozni, ismervén a nyomort, amiből sikerült felemelkednie. Minden tette, minden gondolata a családról való gondoskodásról szólt. A munkahelyén gyorsan kiderült, hogy kiváló szervező készséggel rendelkezik. Humánus, empatikus magatartása, emberszeretete brigádvezetővé emelte ki őt. Már elmúlt harminc éves
amikor beült a dolgozók esti iskolájába és befejezte a maradék két osztályt. Ezután mestervizsgát tett.  Hamarosan ő lett a kisváros egyik legmegbecsültebb sírköves mestere. Annyi munkája volt, hogy nem győzte
egyedül. Másodállást váltott ki és testvérével Paullal esténként, szombatonként folyamatosan dolgoztak. Védjegyük a kiváló munka volt. Apámat a párt is felfedezte magának. Ugyanezek a tulajdonságok képessé tették őt arra is, hogy párttitkár legyen. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, de igyekezett ott is megfelelni az elvárásoknak. Továbbképzések, bentlakásos pártiskolák nehezítették életét. Itt azt hiszem, alaposan átmosták az agyát a munkáshatalom utópiájával. 

Valahol büszke is volt arra, hogy elismerik, szeretik őt. A politikához való hozzáállása sajátos volt. Talán az egyedüli párttitkár volt, aki nem akart semmiféle hasznot húzni a státuszából. Pedig volt idő, amikor megtehette volna. De nem akart kiemelkedni a munkatársai közül. A gyerekkorából hozott előítéletei miatt utálta a gazdagokat. Nem is gazdagodott meg sohasem. Rengeteg munkája és egyéb elfoglaltsága miatt kialakult az a fajta családi munkamegosztás, ami mindenkinek kényelmes volt, kivéve anyámat.

Apu nem foglalkozott a pénz beosztásával. Soha nem volt saját kasszája. Mindent az utolsó fillérig odaadott anyámnak. Anyámnak kellett beosztani, tartalékolni, ellátni őt és a gyerekeket, gondozni a házat és a kertet.
Apám szorgalmának köszönhetően rohamos ütemben szépült az otthonunk. Háztartási gépekkel, szép új bútorokkal, fürdőszobával gyarapodtunk. Tíz év sem telt el és megvette az első autóját: egy világoskék Trabantot. Maga volt a csoda! Ettől kezdve minden hét végén kirándultunk a hegyekbe. Nyáron pedig legalább két hetet kemping táborban töltöttünk. 15 éves koromban  útra keltünk a kis Trabanttal az Adriai tenger partjára. Örök életre szóló élmény volt mindannyiunknak. Ez volt ez első, és az utolsó közös külföldi utunk. Mindez kompenzálta a hétköznapokat, amikor szinte alig láttuk őt. Minden napon korán indult munkába és későn ért haza.

Azt hiszem kevesen mondhatják el magukról, hogy az apjuk a példaképükké vált. Én az a gyerek voltam, aki úgy nézett rá, mint egy Istenre. Utólag már azt is látom, hogy leginkább neki akartam imponálni azzal, hogy gyerek fejjel a legkiválóbb úttörő lettem. Szelíd, játékos apa volt. Nekünk, gyerekeknek mindig a legnyugodtabb énjét mutatta. Kiabálni soha nem hallottuk. A tekintélyét csak növelte, hogy tudtuk, akkor haragszik, ha nem szól semmit.

Azt mondja a tapasztalat és a bölcsesség, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Így volt ez nálunk is. Anyám hihetetlenül sokat tett a családjáért. Minden fizikai és szellemi energiáját abba forgatta, hogy menetrendszerűen főzzön, mi gyerekek mindenhová eljussunk rendben és időben. Bámulatos kézügyességgel kötött, horgolt, varrt. Szinte nem is vettünk ruhát boltból, mert ő öltöztetett bennünket. Még arra is maradt ereje, hogy a kertben fóliával kísérletezzen. Egy édenkertet varázsolt a ház köré. Ha belegondolok, hogy mindig friss meleg étel várt, amikor hazaértem az iskolából, hogy soha nem kényszerültem menzára, végtelen hálát érzek. Akkor, gyerekként fel sem fogtam ennek jelentősségét!
Innen visszagondolva, mindezt teljesen természetesnek  találtam. Mint, ahogy apu is.

Most látom, hogy egyáltalán nem volt természetes. Ő, feladta a hitét, saját kreativitását a család javára fordította. Folyton, éjszakába nyúlóan dolgozott, de senki sem tekintett rá úgy, mint egy dolgozó nőre. Valahol, a második vonalban szolgált. Nem teremtett pénzt. Értéket teremtett: meghittséget, gondoskodást, figyelmet, szépséget, és fegyelmet.  Csakhogy, ezek megfoghatatlan értékek! Nem lehet őket borítékba, vagy bankszámlára tenni. Idővel megkopik a fényük. Amikor az iskolában be kellett diktálni mi a szüleim foglalkozása, anyámhoz érve azt kellett mondanom: háztartásbeli. Utáltam ezt a szót. Eltartottságot, szolgaságot, státusz nélküliséget jelentett.

Anyám nagyon érzékeny és zárkózott teremtés volt. A mindennapi dolgokban végtelenül határozott, de élt egy belső életet, amiről nekünk, gyerekeknek sohasem beszélt. Panaszkodhatott volna! De volt benne annyi
belső tartás, hogy nem zavarta meg a fejünket rossz érzéseivel. Sőt! Mindig apát "építette", erősítette előttünk. Ha valamiben vitánk volt - márpedig nekem mindig volt valami ellenvéleményem -, először meghallgatott, azután próbált meggyőzni, általában sikertelenül. A legvégső esetben veszítette el türelmét.
Ilyenkor már kiabált velem, és azzal zárta le a vitát, hogy majd este apád eldönti.  Ha nézeteltérésünk volt, szorongva vártam az estéket. Apu fáradtan ért haza. Először meghallgatta anyu verzióját, ami általában, akkor már nem volt indulatoktól mentes. Majd szóhoz jutottam én is. De rosszul működött a családi demokrácia. Mire szóhoz jutottam vagy erőtlenül érveltem, vagy sírva fakadtam. Szinte mindig úgy zárult
le a vita, hogy anyunak adott igazat. Én meg néhány órai duzzogás után bocsánatot kértem. Benyeltem a dolgot mert nem bírtam elviselni, ha haragudnak rám.

Ilyen távolságból már értem, miért volt édesanyám ennyire zárkózott. Akkoriban én másként éltem meg a kettőnk közötti feszültségeket. A fal, ami köztünk állt, egyre áthatolhatatlanabb lett. Három különböző érzés
váltakozott bennem vele kapcsolatban. Szerettem őt, féltem tőle, továbbá nem tudtam, hogy ő szeret-e engem igazán? Egyre többször láttam elmerengni, szótlanságban burkolózni. Elkaptam néhány apámmal folytatott vita hangfoszlányait, ilyenkor mindig azt hittem, rólam van szó. Ingerlékennyé vált. Soha nem szóban kért bocsánatot, ha igazságtalanul megszidott valamiért. Levelet írt nekem. Bocsánat kérő levelet, amelyben mindig megírta, hogy szeret engem. Számtalan kockás papírra írott sorát őrzöm a mai napig. Mindig meghatódtam, meghökkentem, ha ehhez a módszerhez folyamodott. Harminc éves korára hófehérré változott a gyönyörű gesztenyebarna haja. Orvoshoz kezdett járni, aki idegkimerültséggel nyugtatózta őt.

Akkoriban a legnagyobb ünnep május elseje volt. Legalábbis nekünk, gyerekeknek. Ilyenkor hetekig gyakoroltuk, hogy kell katonai, zárt rendben menetelni, sípszóra integetni a tribünön tapsoló elvtársaknak.
Az iskolák után vonultak a munkahelyek. Óriási népünnepély volt. Utána vendéglátás, virsli, süti felnőtteknek sör. Minden évben könyörögtünk anyának, hogy jöjjön el ő is. De kibúvókat keresett. Meg kell főznie az ebédet, sok  a dolga stb. Gyönyörűen kivasalta az egyenruhámat, apára inget és nyakkendőt adott, én meg
boldogan masíroztam apával az ünnepélyre. Mire beértünk a városba, már el is felejtettük, hogy hiányzik anya. Ugyanígy, soha nem kísérte el apát egyetlen olyan kötetlen rendezvényre sem, amit a párt szervezett.

A családi kirándulásokon és nyaralásokon viszont jól érezte magát. Tudott nevetni, lazítani. Mintha kicserélték volna. Hogyan is írta József Attila?  "...most látom, milyen óriás ő! " Igen, sajnos, csak most látom, hogy idővel rájöhetett, arra a keserű tényre, hogy hiába lett saját családja, nem lett saját élete.
Folyamatosan alkalmazkodnia kellett a "békesség kedvéért". Nem szüleihez, hanem családjához. Az a hatalmas fájdalomtest, amit egy ideig sikerült elnyomnia, aktiválódott. Mivel nem akart bennünket gyerekeket terhelni saját lelki vívódásával, amit valljuk be őszintén, kevés anya tud megtenni, mindent magába fordított.
Persze, hogy nem jött el a párt rendezvényekre! Utálta a rendszert, ami arra kényszerítette őt, hogy hitét eltitkolja. Utálta magát, hogy nem tudott bennünket hívő embereknek nevelni, mert fontosabb volt a családi
"békesség". Utálta, hogy emberfeletti erőfeszítéseket tesz a családért, de ő csak egy háztartásbeli. Utálta, hogy továbbra sem lehetett "normális" dologzó nő. Nem érezte, hogy becsülete lenne bárhol is annak, amit csinál nap mint nap.

Egy alkalommal kibukott belőle, hogy elég nagyok vagyunk már. Ő is szeretne munkát vállalni, munkahelyen dolgozni. Apu ezen teljesen kiakadt. Szó sem lehetett róla! Hová menne hat általánossal? Takarítani? Mások
szolgájává lenni? Hát nincs meg mindene? Amíg ő a kezét fel tudja emelni, gondoskodni fog róla és a gyerekekről. Időnként fellángolt ez a vita, de egyre erőtlenebbül. Lassan feladta.

Azt mondtam, az elején, hogy azokért a dolgokért is fizetnünk kell, amelyeket a legnagyobb jószándékkal, de mégis egónk hatására teszünk. Mert, nem elég, hogy belekényszerít bennünket keserves elme-játszmákba, könyörteleül beszedi a vámot tudattalanságunkért.

Apám megkapta amit szeretett volna. Anyai gondoskodást, szép, és okos feleséget, gondoskodó anyát. Gyerekeket, akiket az életénél is jobban szeretett, akik csüngtek rajta, és imádták. Neki is volt egy hite. De félt, hogy veszíthet mindabból amit elért, ha beengedi a vallást családjába. Észre sem vette, de szép lassan mindent birtokolt. Házat, autót, karriert, sőt a családját is. Mindezt, a legnagyobb alázattal és jó szándékkal. De volt félteni valója. Nem engedte a feleségét kibontakozni. Nem értette, hogy neki is fontos saját életét élni. Féltette kényelmét, és a gondoskodást, amit gyerekkorában nem kapott meg,  anyámtól igen. Rettentően félt a pénztlenségtől, a szegénységtől. Gyermekkora rémálomként lebegett felette. A jövőért aggódott. Gondolatai soha nem a Mostban éltek. Mi ez, ha nem az egó kegyetlen játéka? Minél több dolog volt az övé, annál jobban félt, hogy elveszíti! Megfizetett érte. Anyámmal egyre jobban eltávolodtak egymástól. A sors pedig gondoskodott róla, hogy egy váratlan, egész további életét befolyásoló balesettel figyelmeztesse őt. Lehet, hogy nem jól gondolkodik?

Anyámnak is fizetnie kellett félelmeiért. Az övéi sokkal bonyolultabbak és mélyrehatóbbak voltak, mint gondolta volna. Azzal, hogy feladta saját énjét, idővel belekényszerült egy keserű áldozati szerepbe. Apámat okolta és a pártot. Mivel nem tudott kibontakozni, lelki fájdalmai betegségekben jelentek meg. Saját félelmeit még bűntudata is súlyosbította. Mivel kifelé nem volt képes lépni, befelé fordult. Öntudatlanul. Személyisége megváltozott. Elveszítette a humorát, sértődékeny, szomorú ember lett belőle. Mindenkin uralkodni szeretett volna. Kiismerhetetlenné vált. Nem vette észre, hogy is vehette volna, hogy ezzel leginkább saját magát teszi tönkre.

Én is megfizettem az árát annak, hogy gyerek fejjel bedőltem a "kiválóság" és a "sikerhajhászás" tudatának. Mindezt azért, hogy mindenkinek megfeleljek. Azt hittem, hogy ezáltal majd jobban szeretnek. Gyerek voltam még. Mint mondtam, szinte együtt születtem a bennem élő fájdalomtesttel. Legjobb alanya voltam saját egómnak. Honnan tudhattam volna, amit sokan egész életükben sem tanulnak meg: szeretet vagy van, vagy nincs. Nem harc kérdése. Az igazi, szülői szeretet feltétel nélküli. Nem kell érte harcolni. /Hangsúlyoznom kell, hogy nem minden szülő tudja, mi az a feltétel nélküli szeretet!/ A kiválóság, a siker, a jutalmak és dicséretek olyan mulandó dolgok, mint eső után a szivárvány. Nem tartanak örökké. De, ha az ember lánya, például én, azt hiszi - mert elméje elhiteti vele -, hogy ettől jobb lesz és szerethetőbb, szinte biztos, hogy tömérdek csalódás fogja majd érni. Nem beszélve arról, hogy miközben mindenkinek meg akartam felelni, elveszítettem saját egyéniségemet. Nem tudtam konfrontálódni, kiállni a véleményem mellett, képtelen voltam nemet mondani. Féltem, hogy ha megteszem, elveszítem mások szeretetét.

Eljutottam odáig, hogy ennek érdekében mindig, mindenkivel egyetértettem. Persze, csak a felszínen! Ellenérzéseimet magammal beszéltem meg. Egyszerűen benyeltem. Ettől azután, egy idő múlva rendkívül utáltam magam. Keményen megfizettem már gyermekkoromban mindezért. Osztálytársaim elszigetelődtek tőlem. Főként a lányok. Hiába voltam mindenkivel barátságos, úgy viselkedtek velem, mintha egy láthatatlan
burok venne körül. Senki sem vágyott a barátságomra. Az az igazság, hogy egy idő múlva, már én sem az övékre. Igaz, mindig tele voltam feladatokkal, de nagyon vágytam arra, hogy legyenek barátaim. Komoly
lelki problémát okozott, hogy magányos vagyok. Nem tudtam, hogy lehetne ezen változtatni? Úgy szerettem volna megbeszélni lelkem legmélyebb titkait valakivel! Az is lehet, hogy kicsit koravén lettem. Nem
találtam meg a közös hangot kortársaimmal.

Fiatal éveim alatt egyszer sem voltam szórakozó helyen, buliban, vagy bárhol, ahol önfeledten szórakoztak mások. Nem tanultam meg táncolni. Éreztem a zenét, de megbénított a tudat, hogy mások esetleg kinevetnek
esetlenségemért. Tanáraim sokkal nagyobb elvárásokat támasztottak egy ilyen ismert és kiváló gyerek elé, mint én voltam. Egyre nagyobb lett a nyomás. Egyre jobban meg kellett felelnem mindenkinek! Hétvégente vagy tanultam, vagy olvastam. Ennek kapcsán újabb problémáim akadtak. Rájöttem, hogy sokkal többet olvasok, mint mások. Ha egy  könyv lefoglalta a fantáziámat, izgalomban tartott, nem tudtam megbeszélni senkivel. Eltávolodtam önmagamtól. A rajzolás átváltott ideges firkálgatásba. Minden könyvem tele volt vele.

Miközben hajszoltam magam, hogy sohase essek ki az "én kiváló diák vagyok" című szerepből, teljesen elfelejtkeztem arról, amiről bizony időszerű lett volna gondolkodnom: Mi leszek, ha nagy leszek? Milyen
iskolában fogok továbbtanulni?

És mi volt, ami erre felhívta figyelmemet? Az irigység! Testvérem iránti féltékenységem jó idő óta elnyomtam. Hat év korkülönbség volt közöttünk. Az ő világa, és személyisége teljesen más volt, mint az enyém. Nem tudtunk mit kezdeni egymással. Zenei általános iskolába jártam. Azt hiszem, innen hoztam magammal a
zene szeretetét. Másodikos koromban hangszert kellett választani. Én zongorázni szerettem volna. Így is lett. A heti  két zeneóra közötti gyakorlás eléggé problémás volt. Kezdetben korrepetálásra jártam, majd a szüleim béreltek egy zongorát. Nekik is, nekem is kényelmesebb megoldás. Mary  így már három évesen, hallás után tudott játszani a hangszeren.

Egy alkalommal elkísért Meryenhez zongora órára. Megmutatta, mit tanult tőlem.A zongora tanárnőm teljesen beleszeretett! Rábeszélte anyát, hogy írassa be Maryt is, hadd tanuljon, ha ilyen tehetséges. Így aztán az én alig elkezdődött zenei pályafutásom versennyé alakult át. Mary kicsi volt, de sokkal tehetségesebb nálam. Én hiába próbáltam szorgalommal kompenzálni. A tehetség Maryval született. Nyilvános hangversenyeken mindenki őt várta, mert valóban elbűvölően játszott. Szüleim nagyon büszkék voltak rá, én viszont irigy. Itt nem lehettem kiváló. Átlagos tehetséggel rendelkeztem. Beláttam, Maryvel nem rivalizálhatok. Pár év múlva apáék saját pianínót vettek nekünk. Elég sokba került, de jó befektetésnek tartották. Mary egyre bonyolultabb darabokat tanult, a  köztünk lévő korkülönbség hangszertudásban már teljesen összemosódott.

Hetedikes lehettem. Mary a középső szobában gyakorolt. Én meg kínlódtam a matekkal. Dolgozatra készült az osztály. Egy év végi sorsdöntő dolgozatra. Ezen múlott, hogy színtiszta ötös lesz-e a bizonyítványom,vagy ott éktelenkedik majd egy matek négyes? Nem szerettem a matematikát. Óriási erőfeszítéseket öltem bele, hogy mégis jeles legyek belőle. A zenét hallgattam - Mary valóban csodálatosan játszott-, nem tudtam
koncentrálni. Ez volt az első alkalom amikor eszembe jutott, hogy lassan el kell döntenem, merre megyek továbbtanulni. Fogalmam sem volt! Marynek könnyű lesz, gondoltam, egyértelmű, hogy mennyire tehetséges. Ekkor, mintha fejbe kólintottak volna! Eszembe jutott, hogy én is tehetséges vagyok a rajzolásban! Csak hát, elhanyagoltam. Sokkal jobban lekötött, hogy mindenkinek megfeleljek. Ez egy megvilágosult gondolat volt. Talán először szólalt meg a szívem, ott legbelül! Talán először próbáltam tisztába tenni: ki is vagyok én?
Matekból megkaptam az ötöst. Megint bezsebeltem egy kitűnő bizonyítványt, jutalom könyveket, mindent, amit csak lehetett.

Egész nyáron rajzoltam. Alig vártam, hogy elkezdődjön a tanév. Osztályfőnököm, egyben rajztanárom is volt. Elmondtam neki, hogy eldöntöttem, szeretnék művészeti pályán tovább tanulni. Örült neki, hiszen éveken át látta, mi van a kezemben. Majd leültetett, és őszintén elmondta, hogy kicsit későn van rákapcsolni. A felvételiig már csak öt hónap van hátra. Erre külön fel kellene készülnöm. Akármilyen tehetséges is vagyok, szerinte kevés az időnk. Ha felvennének kollégiumba kellene költöznöm. Ezt meg kell beszélnem a
szülőkkel is. Azt tanácsolta, menjek inkább gimnáziumba, akkor még lesz négy évem, hogy lelkiismeretesen felkészítsen. George igazi művész ember volt. Inkább művész, mint tanár. Megbíztam benne, hiszen pontosan tudta milyen követelményeknek kellene megfelelni. Meghívott az ő kis művész tanodájába. Ott minden eszköz rendelkezésedre fog állni. Csak magadat kell hozzátenni - biztatott. A beszélgetésünk kettőnk között maradt. Otthon nem mertem elmondani. Elsősorban a kollégium miatt. Tudtam, hogy elleneznék.

Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább benne volt a levegőben: Hogyan tovább? Én elmondtam nekik, hogy gimnáziumba szeretnék menni. Idő kell, hogy döntsek. Onnan bármerre elindulhatok. A rajzot nem említettem. Ők megszokták, hogy ügyes kezem van. Nem vették olyan komoly tehetségnek, mint Maryét.
Egy este apa azzal állított haza, hogy Paul lánya közgazdasági szakközépiskolába jár. Milyen nagyszerű találmány ez a szakközépiskola! Érettségit is, szakmát is ad. Nekem is oda kellene mennem! Hosszú vita vette kezdetét. Milyen szakmát ad? Ők nem tudják, de az jó, ha nem csak érettségim van. Amúgy is olyan bizonytalannak látnak. Mi lesz, ha ott állok majd négy év múlva egy sima érettségivel? Teljesen vesztésre álltam. Vitában nagyon jó voltam, de soha nem tudtam nemet mondani nekik. Osztályfőnökömhöz fordultam. Mondja meg nekem: mi az a közgazdaságtan? George gondterhelten pödörgette bajuszát. Majd kinyögte: fogalma sincs. Éreztem, nagyon kellemetlen helyzetbe hoztam. Az elkövetkező hónapban úgy adtam be szüleim unszolására a felvételi kérelmet, hogy nem tudtam mire vállalkozom. Utáltam magam. Már megint
meghátráltam.

Mi történt? Teljesen feladtam önmagam. Megszűntem szuverén lény lenni. Belebonyolódtam egom játszmáiba. Fogalmam sem volt, ki vagyok én? Mi az, amiben más vagyok, amiben tehetséges vagyok? Hiszen eddig mindenki azt mondta, különleges! De én, csak egy nagy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.

A ballagó bálra iszonyatos gyomorfájással indultam el. Hiába varrt nekem anyám szép, új ruhát, csak arra tudtam koncentrálni, hogy a gyomrom helyén kő van. Ez a diszkomfort érzet folyamatosan megmaradt. Majd jött a mandula gyulladás. Korábban is volt már, de nem ilyen súlyos. Egy hétig nem  tudtam nyelni, mert összeért a két mandulám, tele volt gennyel. Orvosunk naponta járt ki injekciót adni. Látszott, hogy nagyon aggódott értem. A magas láz összemosott mindent. Csak arra emlékszem, hogy azt tanácsolta, minél előbb ki kellene vetetni ezeket a mandulákat. Miután meggyógyultam, hallani sem akartam a műtétről. Szüleim sem
emlegették. Bizonyára féltettek.

Az elkövetkező tíz évben folyamatosan fájt a torkom. Ha kinyitottam a számat, láttam, hogy genny foltok  éktelenkednek rajta. Huszonnégy éves voltam, amikor már tarthatalanná vált a helyzet, rá kellett szánnom magam a műtétre. A másoknak tíz perces műtét, nálam csaknem egy órába tellett. Hallottam, hogy recseg, ropog a kés alatt. Hihetetlen! - mondta a doktornő. Ilyen mély krátereket, ilyen rengeteg heget még nem láttam mandulán! Öt órával a műtét után elpattant egy artéria a torkomban. A legvéresebb horror filmek is csak gyerekmesék ahhoz képest, amennyi vért veszítettem, míg végül megmentették az életemet. Ma már tudom, hogy a mandula gyulladás lelki oka: nem mertem kimondani a véleményemet. Nem mertem képviselni magamat. Mint ahogy írtam, folyamatosan benyeltem mindent. Azt hiszem, ez volt az első komoly figyelmeztetés: ebbe bele is halhatok. Egóm ezt így tolmácsolta: minden rendben van. Egy szerencsétlen véletlen volt!


2013. augusztus 28., szerda

Áldozatok áldozatai




Harmadik fejezet


Áldozatok áldozatai...

Pár évvel ezelőtt hallgattam Popper Péter - a nemrégiben elhunyt -, általam nagyon tisztelt pszichoterapeuta egyik elődadását. Ó fogalmazta meg, hogy mindnyájan áldozatok áldozatai vagyunk. Igen, ebben minden bizonnyal igaza van!

Nem kezdhetem a saját történetem anélkül, hogy vissza ne vezesselek azokba az időkbe, amikor a szüleim és az ő szüleik szó szerint küzdöttek életükért. Nem akármilyen idők voltak! Egyre kevesebben élnek közöttünk már azok az emberek, akiktől azt is megtudhatnánk, milyen emberi sorsok zajlottak a történelem könyvek száraz tényei mögött. Szerencsére az én szüleim még élnek. Az ő "történelem könyvük" nem csak tényeket rögzített. Elsősorban érzelmeket.

Steve és Mary gyerekkorában csak annyi hasonlóság volt, hogy mindketten nagyon szegény családba születtek bele. Az 1930-as évek elején, egy jelentéktelen alföldi falu tanyavilágában látták meg a napvilágot. A szülők tanya szomszédok voltak. Ismerték egymást - mondhatnám látásból -, mert mindkét család teljes zárkózottságban élt. Annyit azért tudtak egymásról, hogy Mary szülei rendelkeztek egy kevés földdel, háziállatokkal és ami a legnagyobb kincs volt számukra  két lóval. Nélkülük nem tudtak volna szántani, vetni, bemenni a "városba" - ahogy ők nevezték. Ez a föld pontosan arra volt elég, hogy önellátó módon mindent megtermeljenek. A felesleget eladták piacon. Minden fillérrel takarékosan kellett bánniuk, mert a tél felemésztette a tartalékokat.
Stevéknek csak a tanyájuk volt. Az  is meglehetősen rossz állapotban. A három fiú közül ő volt a középső. Ők mély szegénységben tengették életüket. Nagyapám útmunkás volt, egész héten nem látták, a hétvégét is a kocsmában kezdte. Nagyanyám kínlódott a kicsi gazdasággal és a három fiúval. A tanyákban akkoriban nem volt áram, sem vezetékes víz. Semmi köze, a mostanában oly divatos tanyasi romantikához. Akkor még nem volt iskola kötelezettségi törvény, de mindkét család fontosnak tartotta, hogy legalább  hat elemi osztályt elvégezzenek a gyerekek. Nem volt messze a tanyasi iskola. Steve és Mary  könnyen tanultak. Szerettek iskolába járni.

Steve családja olyan mérhetetlen szegénységben élt, hogy amint a fiúk sorban betöltötték a tizedik évüket, szüleik bérbe adták egy módos gazdának őket nyári munkára. Szállásért, étkezésért, meg némi kis fizetségért. Apám ezekről az időkről ritkán beszélt. Fiatal koromban egyáltalán nem. Azt hiszem, el kellett távolodnia időben jó messzire azoktól a nyaraktól. Öklömnyi könnyek csorogtak az arcán, amikor mezítláb, gatyában útra kelt otthonról. Édesanyja is sírva engedte el - féltette, szerette fiait. Hajnalban ki kellett hajtani a legelőre a teheneket, vigyázni rájuk, naplementkor haza terelni. Hála Istennek, a tehenek okos jószágok. Pontosan ismerték az utat. A friss fű után viszont gyakran elkóboroltak. Nagyon lassan telt el a nap - mesélte apám. Délben elvisehetetlen volt a hőség. Arra emlékszik, hogy mindig korgott a gyomra az éhségtől, és nagyon irigyelte azokat a gyerekeket, akik ez idő alatt játszhattak. Késő este fáradtan zuhant - na, nem az ágyba, hanem az istálló szalmabálájára. Egyedüli örömforrásként ott volt a dinnyelopás. Azt, azért nem lehetett kihagyni!

Mary sem babázhatott nyáron. Akkoriban, még kaszával arattak. Kellett a női kéz a kévézéshez. Egészen kicsi lány korában már ment a szüleivel a földekre. Tette, amit tennie kellett. Talán nem is tudta, mit jelent játszani? Testvére John még nagyon kicsi volt akkor.

Kamasz gyerekek voltak, amikor 1944-ben a front elérte a tanyavilágot. A történelem legvéresebb háborúja tombolt körülöttük, emberek milliói estek áldozatul. A két család csak annyit tudott, hogy háború van. Éltek úgy, mintha nem lenne. Reménykedtek, hogy elkerüli őket. A hírek el is kerülték. Nem volt rádió, telefon, újság. Míg nem egy csípős őszi hajnalon megjelent egy kisebb csapat orosz katona. Apám azt mondta, nem voltak félelmetesek. Koszosak, tetvesek, éhesek voltak. Nem akartak senkit sem bántani. Inniuk és enniük kellett. Maryéknél kiadták az "ukázt", hogy azonnal tyúkot, malacot kell vágni. Megtalálták a pálinkát, a befőtteket, a szalonnát. Néhány napra berendezkedtek pihenni. Ezalatt igencsak felfaltak mindent, amit találtak. Apám sajnálattal emlékszik rájuk. Nagyon fiatalok voltak... majdnem annyi idősek, mint ő. Több tízezer kilométer volt már a lábukban. Lehet, hogy soha nem értek haza?

Már szedelőzködtek, amikor a tiszt visszafordult. Intett Mary édesapjának, Josephnek, hogy fogja be a két lovat. Ekkor kezdett el félni a család. Kiderült, hogy elviszik magukkal nagyapát és a két lovat. Gyenge ellenkezésére fegyvert fogtak rá. Nem volt vita. Hiába szaladt utánuk nagyanyám. Hová viszik? Miért? Mikor jöhet vissza? Nem kapott választ. Félretolták őt, és elindultak. Hónapokig semmit sem tudtak Jozephről. Hallották, hogy a front közel, látták a fényeket, hallották a fegyverek zaját. Nagyanyám éveket öregedett ez idő alatt. Két gyerekkel, a feldúlt tanyán reménykedett, és imádkozott, hogy visszatérjen férje.

És egyszer csak megjelent...lefogyva, betegen a lovak nélkül! Mint kiderült, úgy 30 km-re sáncolták be magukat az oroszok. Neki azt a parancsot adták, hogy a lovakkal segítsen amiben csak tud. Nem bántották. Iszonyúan félt, féltette a családját is. Végül hazakülték, de a lovaknak maradniuk kellett. Hamarosan véget értek a bombázások, véget ért a háború is. Mary családja megnyugodott. Nagyapám viszont nem tudta megemészteni a lovak elvesztését. Hiszen nyakukon a tavasz, a rengeteg munka! Pontosan nem tudom hogyan, de sikerült elvetniük mindent. Még nagyobb szegénység köszöntött rájuk. Lovakat kellett venni, pénzt kellett csinálni amiből csak lehetett. Jozeph lelkében az két ló mindent jelentett! Mindent, amit birtokolhatott! Szép lassan minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Megint termett a föld, tele lett a kamra - iszonyú sok munka árán.

Steve családja nem veszített semmit a háborúban. A nincs-ből nem lehetett. A fiúk felnőttek. Apjuk példáján útmunkások lettek. Folyt a helyreállítás, az építkezés a szomszéd városokban, kellett minden munkás kéz. Hét végi kikapcsolódásnak ott volt a kocsma. Leitták magukat, volt néhány verekedés, de semmi komoly.
Eszükbe sem jutott, hogy ennél többre is képesek lennének. Pályaválasztás, tervek... rossz időben voltak rossz helyen. Steve még nem volt 20 éves, amikor édesanyja váratlanul meghalt. Ott maradt négy férfi. Apám úgy emlékszik vissza, hogy már nem volt jó haza menni. Nem várta őket senki. Fájó üresség maradt a tanyán.

Mary mindig is engedelmes Isten hívő kislány volt. De a kamaszkor benne felébresztette a vágyat, hogy valamit szeretne tanulni. Nem akart olyan életet, mint édesanyjáé volt. Szerette a szép ruhákat. Neki nem volt. Nagyanyám minden nyár elején megígérte neki, hogy "majd meglátod kislányom, veszek én neked szép rózsás szoknyát". De soha nem maradt rá pénz. Mary kikönyörögte, hogy hadd menjen el tanoncnak a városba, egy jó hírű varrónő mellé. Majd ott megtanulja a szakma minden csínját-bínját. Nagy nehezen beleegyeztek. Mary boldog volt! Egy új élet sejlett fel előtte! A városnak nevezett falu csak néhány kilométerre volt. Hamarosan kiderült, hogy nagyon ügyes kezű, kreatív lány. Mindent gyorsan megtanult. Szerették a munkáját. Fogalma sem volt szegénynek, hogy a történelem forgatókönyve már megint keresztbe fog tenni! Az 50-es évek elején megkezdődtek a beszolgáltatások. A paraszt nem raktározhatott, mert a városiak éheztek. Legalábbis ezt mondták nekik. Mindenből, ami termett, nagy részét elvitték a közösbe. Aki nem adta önként, attól elvették erőszakkal. Még többet kellett dolgozniuk, hogy nekik is maradjon valami.

Maryt  visszarendelték szülei a szántóföldre. Az ő családjukban nagyanyám szava volt a döntő. Nagyapám egy jó szándékú, de befolyásolható ember. Mindketten nagyon szerették a lányukat. De, most nem értették, miért ilyen makacs? A földeken kellett a munkaerő. Hiába könyörgött Mary, nem hatotta meg őket. Egyébként is? Miért akar egy parasztlány dolgozni? Ez nem volt szokás. Majd, ha eljön az ideje, férjhez megy. Lehetőleg jó partyt válasszon. Majd John kitanul valami szakmát. Ő férfiember. Neki  el kell tartania egyszer a családját. Igaz, John tizedrészt sem volt olyan okos, és szorgalmas mint a nővére. De férfi volt!

Azt hiszem, Mary lelkében olyan mély sebet ejtettek ekkor, ami évtizedekig nem gyógyult be. De, mert mindig feltétlen engedelmességre nevelték, nem volt mersze szembeszállni a szülői akarattal. Minden elkeseredését egyetlen lázadó tettbe folytotta. Szülei tudta nélkül levágatta, és begöndörítette a derékig érő hosszú, kislányos haját. Ragyogóan szép, fiatal nő lépett ki a fodrász szalonból, lelkében összesűrűsödve  fel nem dolgozott félelmekkel, fájdalmakkal, megalázottsággal, féltékenységgel, önbizalomhiánnyal, dühvel, kétségbeeséssel.

Ez idő alatt Stevet besorozták katonának. Akkoriban három év volt a katonai szolgálat. Testvérei közben megnősültek, édesapja egyre magányosabb lett, testét lelkét tönkretette a munka és az alkohol. Amint mesélte, nagyon hosszú három év volt. Állandóan honvágya volt, de otthon nem várta senki. Végül is megemberesedett. Egy nagyon jóképű, erős, tettre kész fiatalember tért haza a szolgálat után a tanyára. Nem sokkal ezután édesapja is eltávozott közülük. Apámat még ma is megrázza amikor visszagondol: ahogy őt, a kórház halottasházában utoljára látta. Még a végső kegyelmet sem adták meg neki. Mezítelenül feküdt az asztalon. Egész szerencsétlen életének  szimbóluma volt ez a látvány. Miután nagyapámat tisztességgel eltemették Steve elhatározta, hogy az ő élete más lesz. Elszegődött a szomszéd város egyik sírköves mesteréhez. Megtanulta a szakmát, levizsgázott. Mindig nagy szeretettel beszélt mesteréről. Kiváló szakembert nevelt belőle.

Steve és Mary között hat év korkülönbség volt. Gyerekkoruk óta ismerték egymást. Hiszen szomszédok voltak. Azt hiszem, hogy felnőttként újra találkozni igencsak megrázó élmény lehetett mindkettőjük számára! Egymásra találtak, egymásba szerettek. Apám soha nem titkolta, hogy ő mindenképpen meg akart nősülni, mert anyja halála óta hiányzott a nő az életéből. Nem gondolta, hogy időközben Mary ilyen gyönyörű nővé érett. Anyám a mai napig nehezen beszél az érzelmeiről. Persze, szerették egymást. De ő, nagyon ki akart kerülni már a szülői házból. Végtelenül szerette szüleit. Ugyanakkor, legalább ekkora késztetést érzett egy önálló életre. Pedig, éppen hogy betöltötte a 18. évét. Mary szülei nem kedvelték Stevet.  Előítéleteik voltak iránta. Egyébként is,  jobb partyt szántak lányuknak. Stevnek később évekig kellett bizonyítania, hogy megérdemli a bizalmat.1955-ben, egy hűvös őszi napon keltek egybe. Az örök hűség, amit manapság is oly sokan kimondanak, majd felrúgnak, náluk valóban örök maradt.

Steve és Mary a tanyán maradtak. Apám jól keresett a szomszéd városban. Anyám lelket lehelt, otthont varázsolt a lepukkant házikóba. Boldogok voltak.

Mary szüleit utolérték, és teljesen ellehetetlenítették az erőszakos hatalmi intézkedések. Amit én a történelem tanulmányaimban egy szűk fejezetben megismertem, az is hazugság volt! A Rákosi rendszer erőszakos tsz szervezési törekvése elől senki sem bújhatott el! Az a darabka föld, amiért egész életükben küzdöttek, veszni látszott. Nem értették - hogy is érthették volna? - mi jogon kényszerítik be őket a közösbe? A magántulajdon példátlanul gyalázatos megsértése volt ez az időszak. Nagyszüleim nem mertek ellenállni. Nem is lett volna értelme. Mindenüket be kellett adni a tsz-be. A lovakat is. Ezzel nagyapám megkapta a végső döfést. Egy család küzdelmes, tisztességes élete leáldozott. Nagyapám szülei a faluban éltek. Hozzájuk költöztek, majd később megörökölték a házat. Mint mondtam, nagyanyám erős, túlélő típusú nő volt. Ő ott is folytatta kicsiben az önellátó gazdálkodást. Nagyapa viszont tönkrement a megemészthetetlen veszteségek okozta fájdalmaktól. Megbetegedett a szíve. Mi más is betegedhetett volna meg szegénykémnek? Az sem lett volna csoda, ha egyenesen meghasad a szíve ennyi fájdalomtól.

Még soha nem gondoltam át ilyen részletesen szüleim és nagyszüleim életét. Történeteket hallottam, de ezek szanaszét hevertek itt-ott az agyamban. Élt bennem egy érzés. Tudtam, hogy nagyon kemény életük volt a születésüktől fogva. Most történt meg először, hogy összeraktam a részleteket. Mindezt nyakon öntve azzal az objektív szörnyűséggel, amit mi történelemnek nevezünk. Az én családomat csak a szörnyűségek szele csapta meg. /Mi ez, egy haláltáborhoz vagy a kulákok sorsához  képest?/ Ebben a történetben nincs semmi rendkívüli tragédia. Két család, akiknek egész élete a fennmaradásról szól. A történet szereplői jószándékú, egymást szerető emberek. Nincs szándékos bántalmazás, rosszindulat. Döntéseiket és reakcióikat meghatározzák azok a hiedelmek, szokások, amelyeket ők is örököltek. Nem tehettek semmit az ellen, amibe beleszülettek. Nem tehettek arról sem, hogy átgázolt az életükön egy borzalmas történelmi korszak. Még csak azt sem mondhatom, hogy ez csak a szegény családokat súlytotta. Mindenkit másként sebzett meg lelkileg. Ha belegondolok, hogy két-három generációval odébb mivé lett az ember! Édesanyám gyakran mondogatja, hogy megérett a világ a pusztulásra. Ő végigélt mindent...de ennél, ami most van, minden jobb volt.

Nehéz ezt megfogalmaznom. A lényeg az - és ezért írtam le ilyen részletesen - hogy lássam, és neked is meg tudjam mutatni: valójában áldozatok áldozatai vagyunk!

Azt hiszem, hogy az ember lelkében lappangó feldolgozatlan, hatástalanított félelem,  fájdalom generációról generációra átöröklődve tovább él, rombol, gyarapodik.

Ezzel talán magyarázatot találtam arra is, amin az elmúlt évben oly sokat gondolkodtam: három éves korom előttről az égvilágon semmi emlékem nincs. Utána sem sok, de amire vissza tudok emlékezni, minden arról szól, hogy játszanak velem szüleim. Irigylésre méltó gyermek éveim voltak. Ugyanakkor folyton rágtam a körmöm. Este nehezen aludtam el. Fóbiásan azt képzeltem, hogy kinyílik az ablak, vagy valamelyik szekrényajtó, onnan valaki kilép és... tele voltam olyan szorongásokkal, amelyek megbénítottak. Valami oknál fogva, mindezt magamban tartottam. Nem mondtam el szüleimnek. Mondhatnám, nappali gyerek voltam. Az éjszaka, a sötétség halálos félelmeket jelentett számomra. Nem nőttem ki. A sötétség démonaival közel negyven éves koromig küzdöttem. Miért? Mi okozhatta? Szerettek, féltettek, babusgattak. Soha nem bántott senki. Szüleimet soha nem hallottam veszekedni. Lehet, hogy a nagyszülemtől átöröklődött szüleimbe egy olyan lappangó fájdalomtest, amiről még ő maguk sem tudtak? Élősködőként engem is a hatalmába kerített? A kicsi gyerekek rendkívül érzékenyek szüleik minden rezdülésére. Nem kellenek szavak. Különleges ráérző képességgel rendelkeznek. Olyan ez, mint a mesékben a rontás, vagy a gonosz varázslat. Talán ez lehet a magyarázat.


Negyedik fejezet

Boldog gyermek évek!?

Mary és Steve közös életének első másfél éve felhőtlen boldogságban telt. Egy egészen új jövőkép jelent meg előttük! Steve iparos ember lett. Fizetést kapott munkájáért. Érezte magában a fiatalság hatalmas erejét, azt, hogy mindenre képes. Családot szeretett volna, saját házat. No, és ott volt Mary, aki bearanyozta életét. Egyetlen nő létezett addig számára - édesanyja -, akihez nehéz sorsuk ellenére gyengéd lelki szálak fűzték. Mary képes volt azt a féltő anyai gondoskodást, és még sokkal többet nyújtani neki, amire mindig is vágyott. Mary élvezte, hogy önálló nő. Nem parancsra működött az élete. Eléggé okos, és kreatív volt, hogy idejét hasznosan töltse el. Végre kipróbálhatta, egyedül mire képes? Néha besétáltak a városba, meglátogatták a szülőket. Sőt, még moziba is eljutottak!

Nagyanyám nem győzött hangot adni rosszallásának, hogy miért nem járnak a vasárnapi misékre? Egyetlen dolog miatt. Steve soha nem volt vallásos. Úgy gondolta, ha Isten létezne, nem engedte volna meg, hogy gyerek fejjel annyit szenvedjen. Elsők között lett tagja a Kádár féle MSZMP-nek. Nem vett részt a politikában de érezte, mekkora kincs, hogy van mit dolgoznia, van reális életútja. Mindezt megígérte mindenkinek a párt. Mary nem örült a döntésének, de meg sem akadályozta. Tudta, hogy alkalmazkodnia kell. Így hát, inkább magára vette édesanyja csendes haragját, minthogy konfliktusba kerüljön férjével. Ezzel el is távolodott egy kicsit szüleitől. Ők nem is rejtették véka alá, hogy más férjet szerettek volna lányuknak. A lelki meghasonulás, hite megtagadása, akkor még nem jelentett számára komoly lelkiismereti probémát. A szégyen, amit emiatt érzett, befészkelte ugyan magát, valahová lelke mélyére. Apró, kis rossz érzés volt. Ki gondolta volna, hogy idővel tályoggá növi majd ki magát?

Állandóan hánytam...mesélte két évtizeddel később anyám, amikor faggattam, milyen terhessége volt velem? Nem tudta, hogy állapotos. Nem is sejtette. Mikor nyilvánvalóvá vált, végtelenül örültek mindketten. Apám kisfiút várt. Jancsikának hívtak volna. Akkor tanulta, hogy kell márványba betűt vésni. Ma is ott van az ágyuk mellett a kis márvány emlékkönyv, amivel meglepte anyámat. "Szeretettel Jancsikának!" felirattal. Korábban nem is sejtette, milyen ügyesen bánik a vésőkkel.

Mesélték, hogy fogcsikorgató hideg és hatalmas hó keserítette meg az életüket azon a januáron, amikor megindult a szülés. Egy hónappal korábban, mint várták. Apám mindent megtett, hogy mielőbb telefont találjon. Pánik roham fogta el. Végül megérkezett a mentő. Állítólag hosszú, keserves vajúdás után születtem meg.  Nem lettem Jancsika. De ki foglalkozott akkor már ezzel?  Koraszülöttként 2400 grammot nyomtam. Nem mertek hozzám érni - mesélik.

Nagymamám félre tette rossz érzéseit, és kezébe vette az irányítást. Mindenben segített, amiben csak lehetett. Csakhogy én olyan gyenge voltam, hogy nem tudtam szopni. Emiatt begyulladt édesanyám melle. Orvosi beavatkozásra volt szükség. Azt mondják, állandóan sírtam... Mígnem egy helyi doktor bácsi megállapította, hogy egyszerűen éhes vagyok. Szereztek anyatej pótlást, attól kezdve nem volt semmi probléma velem. Szóval, a születésem pillanatától kezdve egy nyughatatlan emberke voltam. Feltételezem, anyámat frusztrálta, hogy nem tud megfelelően táplálni. Túl nagy féltéssel, aggodalommal vettek körül. Ez érthető.

Nagyon kevés emlékem maradt az első éveimről. Pedig ezekben az időkben alakul ki az ember személyisége. Sokáig nem is érdekelt, mi lehetett akkoriban a családban? Mostanában fészkelte be az agyamba magát a gondolat, hogy tudnom kellene, milyen hatások értek akkor? Miért lettem olyan ember, aki soha, sehol nem találta a helyét? Aki folyton félt valamitől?
Hiába kérdezgettem szüleimet. Olyan eseményekről beszéltek, amelyeket addig is tudtam - elmondásból.
Például, hogy beköltöztek velem a tanyáról, és elkezdték építeni házukat. Anyám szülei nekik adták a kertjük végét, hogy közel legyenek egymáshoz. Tudom, hogy apám, saját maga építette fel a három szobás vályog házat. Akkoriban kalákában segítettek egymásnak. Tudom, hogy amint elkészült a belseje, mindjárt be is költöztünk. Munka után még vakolta a falat, anyám világított neki, hogy lásson. Emlékszem, milyen volt petróleum lámpa fényénél az este, és tudom, hogy nagyon sokszor aludtam nagyszüleimnél a szomszédban. Azt mondják, talpraesett, kis cserfes szájú kislány voltam. Minden körülöttem forgott.

Továbbra sem derült fény arra, mi történhetett 3 éves koromig? Azt hittem, ismerem szüleimet. Vajon tényleg igaz, hogy ők sem emlékeznek semmi különösre? Békességben, munkával teltek ezek az évek? Vagy éket vert kapcsolatukba, hogy anyámnak titkolnia kellett vallásos érzelmeit? Mit érezhetett, hogy nem tarthatott engem keresztvíz alá? Elég empátiát mutatott apám ez ügyben? Vagy semmit? Nem tudom. Hiába kezdtek új életet. A diktatúra, amelyben éltek, nem tűrte a vallásszabadságot. Vagy békén hagyják őket, vagy templomba járnak. Ebben a helyzetben nem lehetett értelmes választás. Vagy lelkileg, vagy egzisztenciálisan sérül a család.

Ők valóban nem veszekedtek. A békesség leple alatt talán szőnyeg alá söpörték a feszültségeket? Esetleg a rejtőzködő, átörökölt fájdalomtest tovább rombolt alattomban? Apámban óriási bizonyítási kényszer dolgozott, anyámban megfelelési kényszer - mostmár nem csak szüleinek, de férjének is. Egy biztos. Én, valahogy "fogtam" a jeleket. Elég érzékenyen fogtam. Mindegy, hogy emlékszem rá, vagy nem, az a három év meghatározta a továbbiakat is.

Három éves korom után már viszonylag többre emlékszem. Télen apu kevesebbet dolgozott. Általában a nagy konyhában éltünk, ahol  fa fűtéses sparhelt mindig kellemes  meleget adott. Készített nekem egy óriási babaházat fából. Minden volt benne. Még apró kis székek és ágyak is. Anyu függönyöket varrt és babaruhákat. Emlékszem, ahogy ott hasaltunk, guggoltunk a házikó nyitott fala mellett és napokon át rendezkedtünk. Társasjáték, kifestőkönyv, esti mese... a karácsonyok titokzatossága, a frissen sütött kalács illata...mintha tegnap lett volna! Együtt mentünk a kútra vízért, szánkóztunk, csúszkáltunk mi hárman. Nyáron anyu olyan kertet varázsolt a ház köré, hogy senki nem állhatta meg szó nélkül. Imádtam a virágokat! Anyu úgy öltöztetett, mint egy hajas babát. Mindenhez értett: szabott, varrt, kötött, horgolt, hímzett. Soha nem engedte, hogy piszkos ruhában legyek. Fehér, fodros, ropogósra vasalt köténykéket készített nekem. A fenekemen nagy masnival. Ha kiléptem a kapun valamiért, mindig megfésült, rám adta a kötényt. Lelkemre kötötte, hogy mindenkinek előre köszönjek!  Nagyon fontos volt neki mindig,  mit gondolnak róla-rólunk a szomszédok.

Öt éves koromban már tudtam biciklizni. Hét végén apu és Paul, a bátyja, együtt dolgoztak a tőlünk nem messze levő temetőben. Sírköveket készítettek. Anyu egy kis kosárkába csomagolta a reggelit,  kávét, felkötötte a kis biciklimre, én meg kitekertem a temetőbe. Mindig a kopácsolás felé kellett mennem, ott voltak. Apu már várt. Megterített a fűben. Együtt megreggeliztünk, beszélgettünk. Utána még sétáltam. Csigaházakat gyűjtöttem, virágokat szedtem. Minden végtelenül meseszerű és nyugodt volt!

Arrafelé több, nálam egy-két évvel idősebb lány élt. Nyaranta kint rúgták a port az utcán, egy szál bugyiban. Fogócskáztak, bújócskáztak. Óriási bánatomra engem nem engedett ki közéjük anyu. Mindig azt mondta: "te különb vagy náluk". Nem értettem. Nekem akkor ez a szó semmit sem jelentett. Nagyon vágytam az utcára. Magányosnak éreztem magam, amikor hallottam a kinti ricsajt. Anyukám pedig, ez ügyben hajthatatlannak bizonyult! Nagymamáéknál viszont jól éreztem magam.  Mindig volt náluk valami olyan, ami nálunk nem. Ott más íze volt még a zsíros kenyérnek is. Amíg nagyapa élt, reggelente szalonnás katonákat rakosgatott a számba. Mindig tudott valami vidám történetet. Szerettek engem, én is őket. Nagyapa hirtelen ment el. Nem is tudok fájdalommal emlékezni rá. Azt viszont már kicsi gyerek fejemmel is éreztem, hogy anyukámat nagyon megrázta az ő halála.

Mint mondtam, boldog nappali gyerek voltam. De az éjszakák elviselhetetlenül félelmetesek voltak számomra. Féltem az ablaktól, a szekrényektől. Meggyőződősem volt, hogy ott leselkedik rám valaki. Nem hiszem, hogy tovább bonyolítottam volna a képzelgést. Nem hallottam szörnyű történeteket, nem volt TV-nk. Egyszerűen csak rettegtem a gondolattól, hogy nem vagyok egyedül. Nem értem, miért nem avattam be szüleimet ezekbe lidércnyomásos éjszakákba? Ez, szintén örök rejtély marad számomra.

1963 nyarán anyu szemmel láthatóan kikerekedett. Jó ideig észre sem vettem.  Egy késő nyári este megkérdeztem tőle, miért lett ilyen kövér? Nem sértődött meg. Sőt, apuval egymásra néztek, és jót nevettek rajtam. "Túl sok tökfőzeléket evett anyád!"- mondta apu. Én meg nem feszegettem tovább a dolgot. Mindent elhittem, amit mondtak nekem. Már jócskán beköszöntött az ősz, amikor egy éjszaka arra ébredtem, hogy mentő autó érkezett szirénázva a házunk elé. Óriási felfordulás támadt. Anya átölelt, megpuszilt, és elköszönt tőlem. Nem értettem. Pillanatok alatt játszódott le minden. Apuval ott maradtunk a kapuban, integettünk, majd bebújtunk az ő ágyukba. Odahajtottam fejem szőrös mellére, de tekintetem kérdőn, kétségbeesetten szegeződött tekintetére: Mi van? Kis testvéred fog születni ma éjjel. - mondta ő. Ugye örülsz neki? Először nem is értettem. Apu elkezdett mesélni a Sanyi manós könyvből. De nem hallottam a mesét. Próbáltam értelmezni a hallottakat. Szóval lesz itt még egy gyerek? Minek? Nekem nem hiányzik. Miért nem mondták meg nekem? Ezek, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Úgy borult szememre az álom, hogy valahol lelkem mélyén éreztem, semmi sem lesz már olyan, mint régen.

Az elkövetkező napokban minden felnőtt örült körülöttem. Megszületett a kis testvérem. Ráadásul úgy hívják mint anyut. Mary lett a neve. Nem hiszem, hogy szavakkal megfogalmazódtak bennem az érzések, de a felhőtlen égbolt beborult felettem. Megbántottság, féltékenység, irigység, harag sőt gyűlölet töltötte meg  szívem. Legnagyobb félelmem az volt, hogy elveszítettem aput és anyut. Nem fognak már úgy szeretni, mint eddig. Emlékszem, vasárnap volt.  Apu szépen felöltöztetett, és közölte, hogy megyünk anyuért meg a kisbabáért. Ráadásul autóval! Egyik munkatársa elvisz bennünket. Soha nem ültem még addig autóban. Akkor sem érdekelt.

Legutolsó emlékképem a következő:
 A kórház végtelennek látszó folyosója végén ott állt valaki. Később azt mondták nekem, hogy ő volt, anyukám. Boldogan széttárta a karját,  hívott, a nevemen szólított. Én elindultam lassan felé, megálltam előtte, de nem ismertem meg. Elfordultam és visszasétáltam apához.

2013.08.28. Clara Sheer - Minden jog fenntartva! 

























2013. augusztus 20., kedd

Hogyan szabadulj meg az ego uralmától


Második fejezet

HIVATALOSAN IS A VILÁG LEGBOLDOGTALANABB NEMZETE A MAGYAR!

Lehet, ezek után azt gondolod, hogy butaságokat beszélek. Hiszen, ha gondolataink ennyi félelemet generálnak bennünk, akkor igaz ennek az ellenkezője is. Természetesen igen. Pozitív gondolataink pozitív érzelmeket generálnak. Milyen sivár is lenne az élet, ha nem tudnánk örülni, lelkesedni, nevetni! De ugyanúgy pozitív érzelem a hála, a megelégedettség, az elfogadás, a megbocsájtás, a derű, az érdeklődés a remény és az együttérzés. /Csak néhányat említek közülük./Pozitív hatással van érzelmi világunkra például a szerelem is.
Ez így van rendjén. Duális világban élünk. Minden gondolatnak és az általa előhívott érzelemnek jelen van ez ellenkezője is. Az örömnek a bánat, a szeretetnek a gyűlölet, a derűnek a lehangoltság, a reménynek a reménytelenség, stb. Itt meg kell jegyeznem, hogy az ego természetesen pozitív érzéseket is generál. Csak hogy, ezek az érzelmek is a bennünk elő alacsonyabb rendű énünkben születnek. Nem valósak. Csakis valamihez viszonyítva értelmezhetők. Ez majd később teljesen érthetővé  válik miután megmutatom az eddigi életemben hogyan csaptak be engem. Az igazi szeretet csak a felsőbb Énünkben található meg. Ennek nincs ellentéte. Mert időtlen, örök és feltétlen.

Egy bizonyos érzelmi skálán éljük életünket. A pozitív gondolatoknak és érzelmeknek nagyobb rezgése van, mint a negatívaknak. Erre épít a személyiségfejlesztő szakirodalom, és azok a szakemberek, akik előadásokkal, tréningekkel filmekkel és sok más eszközzel azon fáradoznak, hogy felébresszék a bennünk lévő pozitivitást annak érdekében, hogy a céljainkat el tudjuk érni. Mindenki hallott már a tudatalatti programozásáról. Vezetett meditációkkal pozitív gondolatok folyamatos ismételgetésével át lehet írni a tudatalattink téves programját. Ugyanis a tudatalattink mindent ítélkezés nélkül befogad. Ha a megerősítés állandó,  előbb-utóbb hatással lesz személyiségünkre.

Egyik első olvasmányom, Balogh Béla: A tudatalatti tízparancsolata. Egy CD melléklettel jelent meg, már sokadik kiadásban. Később elolvastam az összes könyvét, részt vettem előadásain is. Lenyűgöző személyiség. Magam is hallgattam hónapokon át a pozitív tudatalalatti programokat.Őszintén tisztelem munkásságát, megvilágosodott, tiszta gondolatait. De bennem olyan mélyen rögzült, erős félelmek éltek, hogy folyton "visszacsúsztam" . Erre mondják, hogy a probléma az Ön készülékében van! Sejtem, hogy nem csak az enyémben!

Erre legjobb példa az én MLM-es karrierem kezdete. Amikor láttam, hogy családunk egzisztenciális helyzete mélyen zuhanni kezdett a fejembe vettem, hogy majd én sikeres hálózatépítő leszek, rengeteg pénzt fogok keresni, és megoldom a problémát. Egy biztosítási kötvényeket forgalmazó hálózatépítésbe ugrottam fejest. Nem akarom részletezni, mennyi személyiségfejlesztő, motiváló előadáson vettem részt. Mennyi könyvet olvastam arról, hogyan lehetnék milliomos? Hogyan fejleszthetem akaraterőmet olyan magas szintre, amely segítségével a fellegekig szárnyalhatok. Konokul hittem benne, hogy sikeres leszek. Bő egy éven át, 40.000 km-t gyűrtem bele kis autómba. Mentem tárgyalni, tanulni. Családom kezdetben elnézően kezelte legújabb "bolondériámat", de, miután csak az időmet és a pénzt vitte a dolog, kezdtek dühösek lenni. Már-már ott tartottunk, hogy bolondnak néztek. Egyetlen üzletet sem tudtam kötni.  Következésképpen, egyre távolabb kerültem a millióktól, amiről ábrándoztam. Szponzorom erős kézzel tartott. Folyton elemezgetett, kritizált. Hatalmas megfelelési kényszert éreztem legbelül, és egyre jobban féltem, hogy kudarcot vallok. Így is lett. A potenciális ügyfelek azonnal látták rajtam, hogy hiteltelen vagyok. Én a mindennapi megélhetésért hajtottam. Így akartam gazdag emberekkel tárgyalni. Egy alkalommal elmondtam szponzoromnak, hogy azt hiszem, valami nagyon nincs rendjén. Én, talán nem vagyok jó erre a munkára. "Így is van. - mondta. Nincsenek eredményeid. Ha neked nincsenek, akkor én nem ölöm beléd az energiámat. Cégünk filozófiája az, hogy hullákat nem lélegeztetünk." Egy fillér haszon nélkül, megalázottan jöttem el.

Ez a történet csak egyik az én MLM-es próbálkozásaim közül. Nem untatok senkit azzal, hogy mindet elmeséljem. A lényeg, hogy semmit sem tanulva az elsőből, tettem még néhány próbálkozást. Soha nem lettem sem gazdag, sem sikeres. Később, egy másik fejezetben visszatérek még ehhez a témához. Az egész történet a személyiség fejlesztés és a pozitív gondolkodás kapcsán jutott eszembe. De, térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk.

Meggyőződésem, hogy valami miatt, sokkal nehezebb az élet napos oldalán lenni, mint az árnyékban.

Nehezebb örülni, mint félni. Kevesebb az őszintén elégedett és békés ember, mint az elégedetlen. Az olyan nemes érzelmeket pedig, mint a hála, megbocsájtás, empátia pedig még kevesebben gyakorolják. Miért? Összefüggésben van ez a pénzzel, vagy a hírnévvel? Megnyugtatlak, hogy nem. Abból, hogy valaki gazdag, vagy híres, nem következik egyértelműen, hogy lelki fájdalmak és félelmek nélkül él. Különben miből élne a bulvár sajtó? Nem, a kutya nem itt van elásva!

Az előző fejezetben elmeséltem hogyan alakul ki,  majd hogyan nő egyre hatalmasabbra az egod. Elhiteti magáról, hogy ő vagy te. Olyan ügyesen manipulál, hogy észre sem veszed. Azonosítja magát munkáddal, tudásoddal és iskolázottságoddal, társadalmi rangoddal hitrendszereddel, különleges képességeiddel, sikereiddel, kapcsolataiddal. Természetesen ez is a részed. De van egy örök valóságod, amit az egod folyamatosan elrejt előled.  Rémisztő ezt hallani? Igen! Elhiszem, hisz én is sokáig tiltakoztam ellene. Nem szeretnék dramatizálni semmit. Szeretném ha megértenéd, hogy mindezek jelentéktelen semmiségnek fognak tűnni majd akkor, ha halálod közeleg. Semmit sem vihetsz oda, csak színtiszta önmagadat.

Ha lemegyek a boltba, vagy a piacra, ismerősökkel találkozom. Soha nem fordult még elő, hogy valami jó, felemelő dolog került volna szóba. Csak a panaszkodás. Ez az ego kedvenc "játéka". Amíg, te azt hiszed, hogy megkönnyebbülsz attól, hogy kiöntöd a lelked kínját valaki másnak, nem teszel mást, felidézed, energiát adsz félelmeidnek, és megerősíted azt, ami eddig is fájt. Észre sem veszed, hogy partneredet is megfertőzöd, őt is beborítod rossz érzéseiddel. Energia vámpír vagy. A tudattalan ember folyamatosan panaszkodik. Nem kell ebben részt venned. Minthogy biztos vagyok abban, hogy olvasóim közül már nagyon sokan kiszálltak ebből a játékból. Mert védeni akarják magukat.

Az amerikai Hiffington Post májusban közölte le az OECD 36 országra kiterjedő felmérésének eredményét. Arra voltak kíváncsiak, hol élnek a világ legboldogtalanabb emberei? Magyarország az előkelő első helyen áll. Egy 10-es skálán, ahol 4 körül mozognak a megkérdezettek értékei. Száz megkérdezett közül 69 úgy érzi, hogy egy átlagos napon több pozitív élmény éri, mint negatív. 31-en az ellenkezőjét mondják. Az összehasonlítás kedvéért, a vizsgált harminchat ország átlaga 80%! Hatalmas fájdalomtest uralja ezt a népet! Fájdalomtesten azt a kollektív tudatot vagy inkább tudattalanságot értem, ami hosszú évszázadok óta felgyülemlik, majd tovább nő. Nem mennék bele ennek történelmi és gazdasági hátterébe. Megteszik ezt helyettem azok a kutatók, akik sokkal mélyebben átlátják. Én, csak azt tudom, hogy oly erővel nyomja a fájdalom ezt a népet, olyan sötét és borús az égbolt lelki szemeink előtt, hogy nem vagyunk képesek meglátni, a világ egyik kincses ládikójában élünk.

A fájdalomtest Tolle tanítása szerint nem csak egy nemzeten képes eluralkodni. Minden ember hordoz magában egyfajta, az ego kreálta fájdalomtestet. A nőké nagyobb, mint a férfiaké. /erre később még visszatérek/. Élheted az életed úgy, hogy nem is tudsz arról, hogy egy szunnyadó fájdalomtestet hordozol magadban. Elég egy oda nem illő mondat, egy ártatlannak tűnő történés és hatalmas energiával tör elő. Irreális reakciókat hoz ki belőled.Boldogtalannak érzed magad. Tulajdonképpen nem tudod megfogalmazni, mi az oka. Csak azt érzed, hogy az elégedetlenség és a kétség pólusai között mozogsz. Feszültséget, idegességet hordozol magadban. Vannak aktív fájdalomtesttel élő emberek is. Számukra életük csupa veszélyforrás. Abban a téveszmében élnek, hogy valaki, vagy valakik veszélyeztetik létüket. Ez arra sarkalja őket, hogy bizonyos embereket, csoportokat, vagy szubkultúrákat felcímkézzen - felelősnek tartson. Ugye nem is kell mondanom, társadalmi szinten mindez hová vezet?

MINDEN EZER MÉRFÖLD MEGTÉTELE EGYETLEN LÉPÉSSEL KEZDŐDIK!
Tudatosodásod kezdete a te döntésed!

Már említettem, de talán nem hangsúlyoztam eléggé:  az ego vagy a múltban, vagy a jövőben él. Egyetlen hely van, ahol nem képes létezni - A JELENBEN!

Ugye kipróbáltad, hány másodpercig tudsz a jelenben lenni, anélkül, hogy egyetlen gondolat átsuhanna a fejedben? Gondolom, meglepődtél, hogy nem is olyan könnyű. Pedig, csak a jelen pillanat az, ahol megszakadhat a fejedben állandóan zubogó gondolatfolyam. A jelen pillanat az, amikor szinte megállítod az időt, és mélyen átéled a MOST  élményét. Ha csak  másodpercekre is, de megérezheted azt a nyugalmat, és békét, amit eddig nem tapasztaltál.

Változásod - tudatosodásod - kulcsa, egy döntés. A te döntésed. Ha rálépsz erre az ösvényre, az első, amit meg kell tanulnod, hogyan maradhass minél hosszabban a Most-ban. Emberi Léted valódi, magasabb szintű szférájában.

1. Helyezkedj el hát a jelen pillanatban! 

A cél, hogy minél tovább, minél többször meg tudd tenni. Csak olyan gyakorlati tanácsokat adok, amelyekkel magam is meg tudtam tanulni. Nem egyik napról a másikra, de meg fogod látni, hogy amint sikerül kiszakítanod magad az időből, /a múltből és a jövőből/, egyre gyakrabban vágysz a jelenbe.

- A leghatásosabb, és mindenhol alkalmazható: saját légzésed tudatos figyelése. Kezdetben legjobb, ha ébredés után az ágyban maradva, becsukott szemmel gyakorlod. Ebben a szituációban nem terelheti el semmi a figyelmedet. Lassú, mély levegőt véve figyeld, hogyan áramlik a tüdődbe, hogyan emelkedik meg mellkasod, majd lassan, távozik. Ha mélyen erre a folyamatra koncentrálsz, képtelen vagy más gondolatot beengedni. Addig csináld, amíg benne tudsz maradni ebben a helyzetben. Egy másik gyakorlattal "tapogasd" végig tested. A fejed búbjától, a lábujjadig. Érezd, hogy élet lüktet benned! Amint fentről lefelé haladsz, igyekezz minden izmodat, ízületedet ellazítani. Meg fogsz lepődni, mennyi feszültség van testedben! Ezzel a gyakorlattal életenergia fog áramlani beléd. Ami a tiszta Létedből fakad. Hiszen, most éppen ott vagy. Később, gyakorold mindezt nyitott szemmel is. Nézz szét a szobádban! Figyeld meg a tárgyakat! Ne gondolkozz róluk, ne minősítd őket. A gondolatok nélküli tudatos szemlélődés során olyan részleteket fogsz meglátni, amelyek eddig fel sem tűntek. Mintha nagyítóval néznél mindent. Egy újabb lépcsőfok, amikor mindezt meg tudod tenni bárhol, akár egy zsúfolt villamoson is. Maradj a szemlélő, légy benne mélyen a jelenben!

Mindennapi rutinos mozdultaidat figyeld tudatossággal! Ahogy mosod a fogad, vagy a kezed. Ahogy lépkedsz az utcán. Képzeld el, mintha lassított filmet néznél! Minden apró mozdulatot figyelj meg! Közben ne gondolkodj. A tudatos megfigyelés a jelenben, a gondolatok kizárására irányul.A gondolatáramlás megállításának másik legeredményesebb módszere, a meditácó. Ezt a fogalmat sokan, sokféleképpen értelmezik.Tulajdonképpen saját légzésed tudatos figyelése is meditáció. Az ima is meditció. De,  ha számodra kezdetben könnyebb, hogy átadod magad egy vezetett meditációnak, tedd azt. Az első gyadorlatot akkor se hagyd el!

Vezetett meditáción azt értem, amikor zene és hang kíséretével egy olyan képzeletbeli helyre teszed át magad, ahol kiléphetsz a hétköznapi valóságból. Én is így kezdtem meditálni. Az You Tube-on számtalan szebbnél szebb zenével aláfestett meditációt találsz. Javaslom, hogy kezdetben 20-25 percnél hosszabbat ne próbálj! Tapasztalni fogod, hogy még ez idő alatt is megkísérel betolakodni egod kéretlen gondolataival.
A meditáció lényege a teljes átadás, a gondolat nélküliség. Fontos, hogy ez idő alatt senki se zavarjon. Kapcsold ki a telefont, kapucsengőt. Kis időbe bele fog telni, amíg megtaládod azt a pózt, ami számodra kényelmes, energiádnak szabad áramlást enged. Ha szereted a szertartásokat, különösen bensőségessé teheted, ha előtte meggyújtasz egy gyertyát. Ez a benned élő fény jelképe. Érezni fogod, hogy az a néhány perc, amit belső békében töltesz, felér több órányi pihenéssel. Feltölt.

Ha környezeted szkeptikus, ne avasd be őket szertartásodba! Nagyon könnyen visszahúzhatnak megjegyzéseikkel. Mert, aki még nem próbálta, nem tud róla semmit. Ne adj alkalmat, hogy mások mondják meg neked, mi a jó!Később, keress saját zenét, elhagyhatod a "vezetést". Képzeletedben rendezz be egy olyan helyet, ami lelkednek a legkedvesebb. Ott legyen minden olyan, ahogy te elképzeled. Látogass el ide, és figyeld a természetet, hallgasd a hullámok zaját, érezd a forró homokot a talpad alatt... mert itt bármit megtehetsz. Igaz, hogy ezek is gondolatok. De semmi közük egyetlen valós élethelyzetedhez sem. Egód itt nem élhet, számára ez érdektelen közeg.

- Most olyan tevékenységekre biztatlak, amelyek egyáltalán nem idegenek számodra. De tudatosan cselekedni teljesen más, mint automatikus üzemmódban. Próbálj minden nap sétálni a természetben. Nem kell ehhez kirándulni! Napi rutin útvonalad  legalább egy részét tedd meg gyalog. Kerülj parkok, fák, virágok felé. Állj meg néhány percre, és figyeld meg mennyire szépek, mennyire tökéletesek. Teljes összhangban élnek velünk. Világunk részei. Több csodát láthatsz egy öreg fa láttán, mint amennyit egy plaza adna neked! Soha se gondolkodj, ne mondd, hogy szép, vagy öreg... ne címkézd fel a látványt! Merülj el a benne! Ülj le egy padra. Figyeld a járókelőket. Nézz fel az égre, csodáld meg a felhőket!Egyszerre elkezdesz majd olyan hangokat hallani, amelyek mellett eddig elmentél. Látsz olyan dolgokat, amelyeket eddig észre sem vettél. Ott vagy a jelen pillanatban, ahol látszólag nem történik semmi. De, csak látszólag! Mert mindig történik valami. Az a kérdés, hogy a fejedben levő zajnak adsz energiát, vagy egy szál virágnak, vagy madárfüttynek!

- Hallgass több zenét! Ne háttérzajként, hanem tudatosan. Csukd be szemed, és add át magad az élménynek! A zene hagjainak rezgésszáma megemeli saját rezgésedet is. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan komoly vagy könnyűzenei művek, amelyek régebben elvarázsoltak. Keresd meg újra őket, és hallgasd teljes átéléssel. Fiatal korom egyik legkedvesebb dallama Beethoven Holdfény szonátája. Számtalanszor meghallgattam. Később, ahogy egom elhatalmasodott rajtam, egyszerűen elfelejtkeztem a zene hallgatásról. Újbóli, tudatos felfedezése elmondhatatlan élményt jelentett! A dallam,  mintha egész testemet átjárta volna.

- Engedd be életedbe a művészeteket! Egy jó könyv, egy értékes film, /lehetőleg nem a kereskedelmiTV-k által sugározott reklámokkal teli film/, egy kiállítás, bármi a szívedhez közel áll hihetetlen feltöltődést jelent.  Egod ezalatt kikpacsolt állapotban van. A művészetekkel nem tud mit kezdeni, mert az igazi műalkotás ego mentes állapotban született. Azért, hogy ugyanezt a lelki vonzást éld át te is.

- Ha van hobbid, foglalkozz vele. Ha nincs, kezdj el valamit kreatívkodni! Még egy jó vacsorát elkészíteni is lehet tudatosan, úgy, hogy kizárod gondolataidat.

- Ha valaha megtapasztaltad, milyen megnyugtató érzés egy macska dorombolása, vagy egy kutya simogatása, azonnal érted, hogy házi kedvenceinkkel való foglalkozás mennyire felemelő! Figyeld őket, légy velük testközelben. Kedvenceid feltétlen szeretet sugároznak feléd. Ezt, az emberektől nem kapod meg.

Ha most azt hiszed, hogy erre neked nincs időd, hiszen most is állandó rohanásban vagy, azt kell  mondanom, hogy kifogást keresel. Megint csak saját tapasztalatomat tudom felhozni ellenérvként. Mély tudattalanságom állapotában olyan "komoly" tevékenységekkel ütöttem el az időt, amin ma már csak mosolyogni tudok. Ébredés után azonnal bekapcsoltan a TV-t, mert ugye kell  tudni, mi történt a világban, míg én aludtam. Mindig az előző esti híreket hallottam, de nem számított, csak szóljon valami. Minden este 7-kor behelyezkedtem a fotelba, és újra bekapcsoltam. Azzal altattam el lelkiismeretemet, hogy egy művelt embernek kötelessége híreket hallgatni. Igaz, mint tudod, a fontos hírek nem jutnak át a televízión, de mindegy, ha már ott voltam, beleragadtam az utána következő sorozatokba is. Minden nap volt valami, amiért ott kellett ülnöm. Egy idő múlva azt vettem észre, hogy gondolataim egészen máshol járnak, de úgy teszek, mintha tudnám, mit nézek. Mekkora hülyeség!Egy átlag ember naponta átlag 5 órát tölt a TV előtt. Többnyire haszontalanul.Csak rajtad múlik, hogy szervezed át életed, hogy reggel is, este is legyen legalább fél órád magadra.

Ha mindezekkel a "gyakorlatokkal" már jól haladsz, érezni fogod azt a mérhetetlen békét, ami ha csak rövid időre is, de a  tiéd. Ez a te igazi Léted, valód, természeted!

2.  Légy csendes megfigyelő!

Miután képes vagy megfigyelni külső szemlélőként környezeted, képessé válhatsz arra is, hogy megfigyeld mi zajlik benned. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy egod folyton visszakényszerít téged a múltadba, vagy a jövődbe. A tegnap már múlt. Ami az előző percben történt, már múlt.
Mondok egy példát: Szeretnél venni magadnak egy kényelmes nadrágot. Úgy indulsz el, hogy van róla elképzelésed. De, már a sokadikat próbálod fel, és nem jó egyik sem. A próbafülkében megállapítod, hogy megint híztál. Tavaly még egy számmal kisebbet kellett venned. Elkeseredetten feladod, és haza jössz.
Mi zajlik most benned? Önutálat, frusztráltság, ítélkezés magad felett, harag, bűntudat magaddal szemben...stb. Ha hagyod, hogy ez a történet folytatódjon az agyadban, eljutsz odáig, hogy egy kövér disznónak érzed magad, és utálkozva vagy egyáltalán nem nézel egy ideig tükörbe. Egód fel fogja idézni azt a sok fájdalmat, amit a valaha a testeddel kapcsolatban éreztél. Elhiteti veled, hogy a tested te vagy! Leértékeled, értéktelennek érzed magad. Ehhez már csak az kell, hogy az esti TV műsorban megjelenjen kedvenc celeb műsorvezetőd, aki rendkívül sokat fogyott. Irigykedni fogsz, és még szerencsétlenebbnek érzed magad. Ott vagy az önsajnálatban! Nem is folytatom tovább. Látod, ez csak egy ártatlan hétköznapi történet, és mennyi fájdalom!

Ha a fájdalom legkisebb csíráját is érzed, azonnal légy résen! Mindig kérdezd meg magadtól: Mit érzek most? Amikor tudatosságod fénye rávilágít egy romboló gondolatra, az, azonnal elveszíti erejét. Ha felismerted volna a próbafülkében, hogy megint  elégedetlen vagy testeddel, akivel teljes mértékben azonosítod  magad, ezzel meg is akadályozhattad volna a további gondolatfolyamot. Az ego utálja, ha felismerik. Ereje, pontosan a rejtőzködésében van. Ami rejtőzködik, ami sötétben van, mindig félelmetes. De gondolj arra, hogy ha csak egy apró mécsest gyújtasz, annak áttetsző fénye mindent láthatóvá tesz. Rájössz, hogy nem is kellett volna félned. Ily módon működik saját tudatra ébredésed fénye is. Ami látható, az nem félelmetes. A fény mindig legyőzi a sötétséget. Visszafelé nem igaz.

Légy tehát mindig, csendes megfigyelő! Légy résen!Minél tudatosabban gyakorlod ezt, annál gyorsabban eljutsz arra a pontra, amikor már nem tud bántani téged belső hangod. Mert tudatosodott benned, hogy a hang a fejedben nem te vagy! Az egod nem te vagy! Elérkezik a nap, amikor csak mosolyogsz egy elcsípett egos próbálkozáson. Tudni fogod, hogy a hang ott van a fejedben, de a hang nem te vagy. Ezzel el is veszed tőle az erőt. Egyszerűen nem adsz neki energiát. Megsemmisül.

3. Fogadd el a jelen pillanatot!

A jelen pillanat lehet örömteli, de lehet szörnyű, sőt kibírhatatlan!Természetesen az öröm pillanatainak nem állunk ellent. De ami számunkra kellemetlen, vagy fájdalmas, ösztönösen a tiltakozás, az ellenállás első reakciónk. Mindez tudatalatt zajlik. Pedig, ha átgondoljuk, egyszerűen nem tehetünk mást, mint elfogadni azt, ami van. Ha ellenállunk, nem akarjuk érezni a fájdalmat, attól még érezni fogjuk, sőt növeljük.  Van ugyan  tudatunknak egy védekező mechanizmusa, amivel a nagyon fájó emlékeket idővel a feledésbe temeti. De, ez csak látszólagos védelem. Igazából a tudatalattiba szorított  fájdalmak nem semmisülnek meg. A már említett fájdalomtestben meglapulnak. Sőt, testi vagy lelki tünetekben rombolnak tovább. A gyerekkorban elszenvedett fájdalmak megváltoztatják a személyiséget. Áldozattá, vagy bűnössé teszik a fájdalom hordozóját.  Mit tehetünk tehát?

Bármi is történjen velünk, helyezkedjünk erre az álláspontra:

MINDENNEK ÚGY KELL LENNIE, AHOGY VAN!

Azt hiszem, a tudatosodás folyamatának ez a legnagyobb próbatétele. Nekem legalábbis ez volt. Hosszú évekig képtelen voltam szembenézni és elfogadni azt, ami van. A fejemben folyton zajlott tovább a gondolat. A "de...", és a "mi lett volna ha..." kezdetű mondatok. Ma már tudom, hogy ezeknek semmi értelme. Nem tudjuk megváltoztatni azt, ami megtörtént. Minden újabb ellenállás, ami a megtörtént dolgok el nem fogadására irányul, újabb és újabb fájdalmakat szül. Folyamatosan kínozzuk magunkat a múlttal. A belső ellenállás megszüntetése azt jelenti,hogy megadod magad a jelen pillanatnak. Nem kell, hogy örülj neki! De ne ellenkezz. Próbáld elfogadni, azután cselekedj, ha nem tudsz, ne tégy semmit.

Ma kaptam egy csekket, amire nem számítottam. Jelen helyzetünkben már majdnem elkezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha nem tudom időben befizetni? Kikapcsolják az internetet...De, elcsíptem a gondolatot, és nem hagytam tovább burjánzani. Ez van. Jelenleg nincs pénzem befizetni. Elfogadom. Nem agyalok a következményeken. Nem tudok pénzt teremteni. Nem örülök neki, de megadom magam a helyzetnek.
Érdekes módon, mióta el tudom fogadni az adott pillanatot, és nem adok energiát a jövőbe vetített félelmeimnek, valahogy mindig elintéződnek a dolgok. És, sohasem úgy, ahogy én félelmeimben gondolnám.
Nagyon nehéz volt megtanulnom, és alkalmaznom. Sajnos, egészen kis  fájdalmakat is nehéz elfogadni. Azt mondanám, hogy tudattalan ember a legbanálisabb, legkisebb fájdalmat sem képes " megemészteni". Ezekből az apróságokból, belső ellenállásokból születnek a véget nem érő családi konfliktusok, a gyűlölet melegágyait mi teremtjük meg magunk körül, szabad utat engedve egónknak, aki végre kiélheti saját romboló természetét. Életenergiát veszítünk ezzel, elgyengülünk.

Ugyanígy meg  kell tanulnod, hogy soha ne ragaszkodj  görcsösen semmihez. A tárgyakhoz, vagy emberekhez való ragaszkodás rengeteg fájdalom okozója. El kell tudni fogadni, ha valami veszteség ér. Nincs más alternatíva. Egy nehéz, vagy bonyolult élethelyzet, nem az életed! Élethelyzeted most van!
Életed örök!Ha el tudod fogadni jelen élethelyzetedet, azzal látszólag megadod magad. De csak látszólag! Ha nem adsz teret a félelemnek, igent mondasz a jelen pillanatra - bármi is legyen az -, azonnal bekapcsolnak kreatív energiáid. Ha önsajnálatba merülsz, nincs kreativitás, csak sóvárgás!Számomra mérhetetlenül sokat jelentett, amikor el tudtam jutni arra a pontra, hogy hálát érezzek akkor is, amikor már semmink sem volt. Be kell vallanom, hogy korábban eszembe sem jutott hálásnak lenni, pedig jóval több dolgot birtokoltam!
Jó szívvel ajánlom mindenkinek, hogy tegye meg.

Minden este lefekvés előtt hálát mondok magamban. Miért is? Azért, hogy élek, hogy a gyerekeim élnek, egészségesek, és bátran járják a saját útjukat.  Hogy szüleim, és testvérem szerető gonddal figyelnek rám.  Hogy van fedél a fejünk felett, és minden nap étel kerül az asztalunkra. Hogy a mögöttem álló napot sikerrel legyőztem. De, hálás vagyok azért is, ha süt a nap, ha esik az eső. Hogy a csapból  víz folyik, és tudunk melegedni ha fázunk, világítani ha sötét van. Még azért is hálás vagyok, hogy minden reggel megfőzhetem a kotyogós kávéfőzőben a friss kávét. Annyi minden van az életben, amit természetesnek vélünk mi civilizáltnak mondott emberek! Gondolkozz el  ezen!

4. "Homokból aranyat..."

Ha eldöntötted, hogy a tudatosodás útjára lépsz, gyakoroltad a fentieket, már nagyon közel állsz ahhoz, hogy kezelni tudd a benned élő félelmeket, fájdalmakat.

Három dolgot tudsz tenni:
- elfogadod, egyszersmind szembenézel vele.
- mélyen belemész a fájdalomba
- vagy egyszerűen elengeded.

Az elfogadás erejéről már beszéltem. Megadni magunkat annak, ami van. Ezt akkor tudod megtenni, ha külső figyelőként észreveszed, hogy a fájdalom legkisebb jelei is megjelennek elmédben. A megadás nem gyávaság. Az egyetlen ésszerű dolog, amit tehetsz. Ha megadod magad egy fájdalmas helyzetnek, rá fogsz jönni, hogy azonnal veszít erejéből, majd megsemmisül. Nem engeded meg, hogy egy véget nem érő dráma kezdetét vegye. Meg fogod érezni, hogy a megadással elméd felszabadul, energiát kap. Ilyenkor nagyobb esélyed van arra, hogy kreatív megoldásokat fedezz fel.

Mit is jelent mélyen belemenni a fájdalomba? Hiszen pontosan ezt nem akarja elménk! Kikerülni, elfojtani szeretné. Vannak olyan helyzetek, amikor az tűnik legésszerűbbnek, ha fogod magad, és amilyen erősen csak tudod, átéled a fájdalmas szituációt. Például, valaki lebecsmérlő megjegyzést tesz rád. Elrágódhatsz rajta napokig, hetekig, hizlalva a már meglévő fájdalom testedet. De megszünteted ezzel a fájdalmat? Természetesen nem. Próbálj "belemenni", tudd, hogy ez most nagyon fáj neked. Éld át a fájdalmat olyan intenzitással, ahogy csak tudod. Érezni fogod tested jelzését. Szorít a mellkasod, vagy a gyomrod, gombóc lesz a torkodban. Ez azt jelenti, hogy tudatosult benned, hogy valami nagyon fáj. Egy idő múlva érezni fogod, hogy megkönnyebbülsz. Mivel nem adtad át magad egy általad ellenőrizetlen folyamatnak, veszít a jelentőségéből. 

Vannak nagyon makacs, intenzív fájdalmak. Például egy szeretett személy elvesztése. Ilyenkor természetesen nem történhet meg azonnal az említett megkönnyebbülés. De, ha a gyász időszakában megengeded magadnak a fájdalmat, könnyebben jutsz az elfogadás állapotába.

A boldogtalanság állapotát, bármilyen hosszú időn át emészti testedet, lelkedet, egyszerűen el lehet engedni.
De, ha ilyen egyszerű, miért nem tesszük meg? Egyrészt azért, mert egonk minden törekvése, hogy elhitesse velünk: A boldogtalanságod te vagy. Alattomos élősködőként minden erővel azon van, hogy fenntartsa ezt az állapotot. Aki nincs tisztában azzal hogy egoja mélyen fogva tartja, manipulálja, képtelen felismerni. Másrészt azért, mert azt hisszük, hogy a boldogtalanság a saját részünk, érdekes módon még ragaszkodunk is hozzá! Hihetetlennek tűnik, de így van. Nekem is nagyon sokáig tartott, hogy belássam: örömmel dagonyázok  a boldogtalanság mocsarában. Sőt , mélyen megsértődtem, ha valaki próbálta tudtomra adni, hogy ezt teszem.
Mindez évtizedekig tartott. Lassú tudatosodásom azonban egy szép napon elvezetett oda, hogy már nem akarok boldogtalanságot érezni. Elengedtem mindent, ami a múltammal kapcsolatos fájdalom.
Eldöntöttem, hogy megküzdök depressziómmal is. Ez, egy kicsit bonyolultabb dolog. Mivel a modern "gyógyításnak" köszönhetően évtizedekig antidepresszánsokat szedtem, egyfajta gyógyszerfüggés alakult ki nálam. /Erről majd később még beszélek./

Lelkedet kínzó fájdalmaidtól való megszabadulás elvezet téged oda hogy tudd, Léted örök. Oda nem férkőzhet be semmi negativitás. Innen már csak egy lépés, hogy megbocsáss végre magadnak, és másoknak, akikre eddig nehezteléssel gondoltál. A megbocsájtásnak kezdetben ellent fog állni a bűntudat és a szégyen - amelyek szintén csak egod munkálkodásai. De te, ebben a fázisban már tudod, hogy a múltad nem te vagy.
Ha szükséges, megpróbálod jóvá tenni azt, amit zűrös, egos állapotodban mások ellen elkövettél. De hidd el, hogy az őszinte bocsánat kérés, és a megbocsájtás hatalmas felszabadító erővel rendelkezik. Ezen az úton én is végig mentem. Még nem is értem a végére. Azt mondtam el neked, amit saját életemben tapasztaltam.

Mint mondtam, nem vagyok spirituális tanító. Mesteremnek Eckhart Tolle-t tekintem. Az ő szavaival, a fájdalomtól való megszabadulás egyfajta lelki alkímia. Az a folyamat, amikor a homokból arany transzmutálódik. 2013. augusztus 20.



OLVASS TOVÁBB

Harmadik Fejezet - Áldozatok áldozatai



2013. augusztus 14., szerda

A padlóról biztonságosan lehet elrugaszkodni a magasba!





Összedőlt a kártyavár

Könyvet írok. Ha érdekel miért döntöttem így, a Bevezetőben leírtam. Itt olvashatod el.

Első fejezet

Összedőlt a kártyavár

2013. augusztus 12.


Két napja azon gondolkodom hogyan, milyen gondolatmenetben folytassam az írást. Ez nem a filmekben látható "írói" válság! Dehogy!  Sokkal inkább  arról van szó, hogy rengeteg mondanivalóm van! Nem vagyok  biztos, hogy megfelelő időbeni és logikai sorrendben tudom összefoglalni. Majd kiderül a végén. Miután már elrágtam egy fél ceruza véget, asztalomat beterítik a jegyzetek /ami teljesen felesleges idő ráfordítás volt, hiszen már azt sem tudom, melyikre mit írtam/, úgy döntöttem elkezdem. Tudom mit akarok, bízom benne, hogy a többi, menet közben magától alakul majd. És így is lett. Maga az élet alakította.

Annak ellenére, hogy tavaly december óta szinte semmi bevételünk, hat hete pedig egyenesen kötéltáncot járunk, Jeremy még nyár elején elkezdett ábrándozni arról, mennyire szeretne elmenni a Balaton partján rendezendő három napos rock fesztiválra. Volt ceglédi barátai közül szinte mindenki ott lesz - fiúk, lányok -, nagy bulinak néz ki. Nem egy eget rengető összeg, de a semmihez mérten minden soknak tűnik. Mondtam neki, hogy nem ígérhetek semmit. Nem is a szüleitől várt megoldást. Elvállalt egy számítógépes grafikai munkát harmincezerért, és meghirdette a görkorcsolyáját a facebookon. Ez utóbbin hetekig agyalt, mert a görizés számára a világot jelentette. Akadt is rá vevő, de akkor még mindig gondolkodott, eladja-e? Nagyon fájt a szíve, hogy meg kell válnia tőle. Nekem is hasonló érzéseim voltak, mert láttam hogy az elmúlt években milyen iszonyatos akaraterővel küzdött, hogy napról napra jobb legyen. Végül nem halogathatta tovább. Vagy göri, vagy Balaton.

Ma reggel összedőlt a kártyavár. A fiú, aki meg szerette volna venni jelezte, hogy csak két hét múlva lesz meg a lóvé. A grafikai munkáért sem fizetnek a héten. Igaz, hogy már régen a zsebében kellett volna lennie a pénznek, de a megrendelő húzza az időt. A fesztivál meg 5 nap múlva kezdődik. Tombolt a dühtől és az elkeseredéstől. Bármivel próbáltam vigasztalni, azt hitte, bántani akarom. Harag, elkeseredettség, kisebbségi érzés... egyszóval félelem és fájdalom kerítette hatalmába. Ritkán láttam ennyire kiborulva. - Romokban hever az életem! - szakadt ki belőle.

Majd meghasadt a szívem. Megérdemelte volna a bulit, mert ő még soha sehol sem nyaralt egyedül. Ráadásul áldozatokat hozott érte. Nem tudtam megvigasztalni./ Estére megoldódni látszott a helyzet Micknek köszönhetően, de most nem erről szeretnék beszélni/. Jeremy pillanatnyi érzelmi összeomlása kapcsán azonnal tudtam, mi lesz az első, amiről beszélnem kell. Az emberi egó működéséről.

A történet, vagyis inkább annak végkimenetele nyilván mindenkinek ismerős. Velem is számtalanszor megtörtént. Ki is emelem azokat az érzelmeket még egyszer, amelyek az eset kapcsán felszínre törtek.

Görcsös ragaszkodás, elkeseredettség, frusztráltság, kisebbségi érzés, harag, düh, megalázottság....egyszóval a félelem és a fájdalom legkülönbözőbb megjelenési formái. Továbbá egy mondat, amit szintén gyakran használunk, egyszerűen azért, mert úgy érezzük. "Romokban hever az életem!" Mindez az emberi egó eluralkodása a tudatunkon és testünkön.

Nem szándékom mély spirituális okfejtésbe bonyolódni. Megtették ezt már azok, akik erre hivatottak. Olyan tanítómesterek, mint Eckhart Tolle, Osho, Balogh Béla, hogy csak a számomra  legmeghatározóbbakat említsem.

Amikor 2007 őszén látványosan összeomlott addigi világom, fogalmam sem volt, hogy miért történt? Mindenünket - szó szerint mindenünket - elveszítettük az anyagi világban. Nem beszélve arról, hogy családunk apró darabokra szakadt. Sem fizikai síkon, sem érzelmileg nem volt semmi biztos pont. Ugyanezeket az érzéseket éreztem én is, és családom minden tagja. Intenzívebben, ennél még változatosabban. És az a helyzet, ott, akkor nem oldódott meg egy nap alatt. Évek alatt sem.

Átéltem a veszteség gyászát, a depressziót, a kiszolgáltatottságot, a kilátástalanságot, a szégyent és a bűntudatot. Ezek az érzelmek is mind a félelem és a fájdalom megnyilvánulásai voltak. Ebben a tudati állapotban nem is voltam képes másra, minthogy vegetáljak. Mérhetetlen és helyrehozhatatlan veszteségként éltem meg én is, és családom is. Ki-ki a maga módján.

Egyetlen halovány emlék motoszkált a fejemben. Eve barátnőm, akinek spirituális érettsége folyamatosan bámulatba ejtett, ült velem szemben és mint mindig, akkor is nyugalom és béke tükröződött arcán. Látván elkeseredettségemet ezt mondta: - Miért félsz annyira Clara?  Nem történt semmi katasztrofális. Ez csak egy nagyon szomorú élethelyzet - de nem az életed! Hiszen élsz! Ha meg kellett volna halnod, meghaltál volna. Elüt egy autó, vagy bármi... De az, hogy élsz, azt jelenti, hogy van még dolgod. Itt állsz most lemeztelenítve az élet színpadán. Se jelmez, se színfalak. Most neked kell újra építened a díszletet, neked kell megírnod a saját színdarabodat, amiben te leszel a főszereplő és a rendező. Emlékszem: néztem őt, de nem láttam. Olyan mélyen voltam az önsajnálatban. A hangja viszont belém vésődött. Kapcsolatunk később megszakadt, de fejemben itt hordom ezt a néhány mondatot. Akkor semmit sem értettem belőle. Mi az, hogy nem történt semmi katasztrofális? És az az autó jobb lett volna, ha halálra gázol...Az elkövetkező fél évben gyakorlatilag nem csináltam semmit. De Eve szavai mint a visszhang tovább éltek a fejemben.Talán neki köszönhetem, hogy lassacskán megpróbáltam intelligensen élni. Próbáltam megfejteni szavai értelmét. Elkezdtem kutatni a "miért-ek" után. Ekkor tanultam meg használni a számítógépet. Beiratkoztam könyvtárba. Egyre jobban felvillanyozva olvastam ezoterikus és spirituális mesterek műveit.

Materialista beállítottságú filozófiámat sorra döntötték meg az olvasmányaim. Nagy dózisokban "vettem magamhoz" őket. Nem csoda, hogy kezdetben egy őskáosz uralkodott bennem. Egyetlen egy dolgot értettem meg teljesen világosan már a kezdetekben:  Az egó működését. Eckhart Tolle tanításait többször is elolvastam, kijegyzeteltem. Ittam a szavait. Mindent megértettem, de alkalmazni nem tudtam. Évekig kellett érnie, amíg a változások útján elindultam. Szóval, az egó. Mi is az?

Mi is az az egó?

Jó magam ezt a szót évtizedekig csak egyfajta szóhasználatban ismertem. Azokra az emberekre mondják, akik bicskanyitogatóan nagyképűek: "Jó nagy az egója!". Néhány éve az olvasmányaimból megtanultam, hogy ennél sokkal többet jelent. Mióta azt is átláttam, hogyan kerített az egóm észrevétlenül a hatalma alá és mit kell tennem a vele való békés együttélés érdekében, az egyik legfontosabb  újkeletű tudásomnak ezt tartom.

Egyike vagyok annak a több millió sorstársamnak, akik életét legalább két társadalmi rendszer szeli át. 1958-ban születtem. Eleve egy olyan világba, amely a tiltások és a megengedések kora volt. Bár én ebből sokáig semmit sem tapasztaltam. "Csupán" annyi hatással volt rám, hogy belenőttem egy materialista világszemléletbe. Szüleim, akik már a szocializmus előtti rendszerben is éltek: jó szándékú, egyszerű emberek. Mindketten szegény családban nevelkedtek. Anyukám római katolikus neveltetést kapott, apukám szülei nem foglalkoztak vallási kérdésekkel, éppen elég volt nekik, hogy küzdjenek a megélhetéssel. Miután 1955-ben összekötötték az életüket, apám a tanyasi nyomorból iparos emberré vált. Műköves szakmát tanult. Mivel addig nem volt hite, elkezdett hinni saját magában és a rendszerben, ami azt ígérte a hozzá hasonló lelkes fiataloknak, hogy a munkáshatalom megszünteti a szegénységet. Megbecsüli a munkát. Nem is volt számára kérdés, hogy belépjen-e a PÁRT-ba. Anyukám a "békesség kedvéért" visszafojtotta magában vallásos érzelmeit, emiatt nagymamám rosszallását magára kellett vennie. Ebben a gyötrő bűntudatban élt nagyon sokáig. Mesélte, hogy engem azért nem kereszteltek meg, mert párttagnak tilos volt átlépnie a templom küszöbét. Aki megtette kizárták, a karrierje megtört.

Tőlünk nyugatra és Amerikában mindenki nyugodtan felvállalhatta a hitét. Sőt, a keresztény vallás nagyon erős alapokon állt, összefonódva a mindenkori hatalommal. Távol-Kelet pedig nagyon távol volt azokban az időkben. Pedig a több ezer éves hit és emberismeret sokkal közelebb állt az ember lényegéhez, mint azt sejtenénk. Önmagában egyik vallás sem képes arra, hogy az emberi Lét alapkérdéseire választ adjon. Nem is ez a feladatuk.  Ezzel nem szeretnék megbántani senkit. Ahol nincs logikus magyarázat, ott lép be a hit.

A XX.század két szörnyű világégést, tengernyi fájdalmat, vallási, törzsi és egyéb háborúk sokaságát hozta magával. Ugyanakkor a tudomány fénysebességgel fejlődik. Az emberi agy tudása, intelligenciája határtalan. A fizikában, biológiában, a kvantumfizikában és a technikában fantasztikusabbnál fantasztikusabb felfedezések születtek és születnek szakadatlanul. Az a baj, hogy ezeknek csak egy része szolgálja az embert. Legtöbbjét beépítik a hatalom és a profit megszerzéséért vívott világméretű harcba. Ez a harc már minden szinten zajlik. Nem csak hadszíntereken, hanem az életünk minden részét átszövi. Az emberiség önpusztításra való hajlama olyan szintű, hogy életterünket, a Földet is veszélybe sodorta. De, még mindig nem tudunk választ adni az emberi Létet érintő legfontosabb kérdésekre.

Márpedig a XX. század utolsó harmadától kezdve  egyre többen fordulnak az ezoterikus és spirituális tanok felé. Egyszerűen azért, mert szeretnék megérteni, megismerni önmagukat. Mert elegük van a fenyegető pusztításból, a fogyasztói társadalomra zúduló manipulációkból. Emberek tömegeiben fogalmazódik meg, hogy az élet nem állhat csak abból, hogy dolgozunk, pénzt költünk, majd - ha egyáltalán megérjük, szép csendben meghalunk. Az élet ennél több kell, hogy legyen, hiszen ez egy robot üzemmód.

Magyarországon a rendszerváltás után szabad áramlást kapott az addig tiltott tudás. Az ezoterikus és spirituális tanok az internet elterjedésével mindenki számára elérhetőek. De ember legyen a talpán, aki el tud igazodni ebben a hatalmas információ-áradatban! Ma már hozzáférhető a távol-Keleti, hiteles ősi tudás. Ugyanakkor ezoterikus irodalommal, önfejlesztő könyvekkel is tele van a piac. Én is beleestem abba a hibába mint oly sokan, hogy mindent elolvastam, ami csak még nagyobb káoszt teremtett a fejemben. Egyébként is: egy dolog elolvasni, más dolog magamévá tenni és alkalmazni. Időközben felnőtt még egy generáció - a mi gyerekeink. Akik még nehezebb helyzetbe születtek bele. Hiszen a szüleiknek sincs stabil világnézetük, hogyan taníthatták volna meg gyerekeiknek?

Majd jött a válság, amiről azt hitte mindenki, hogy pár év múlva túl lesz rajta a világ. Gazdasági téren kezdődött. Ma már nyilvánvaló, hogy egy elhúzódó, behatárolhatatlan folyamat részeseivé váltunk. Ami még szomorúbb: a gazdasági hanyatlás kiélezte  az ökonomikus, erkölcsi és humanitárius problémákat is. Egy iszonyatos, globális válságban éljük az életünket. Itt, Magyarországon az elmúlt évtizedek alatt szinte eltűnt a középosztály. Az átlag felett élő emberek és a szegénységben élők közötti szakadék akkorára nőt, hogy szinte áthidalhatatlan. Jelen statisztikák szerint négy millió ember él szegénységben ebben a kis országban!!!!

Saját magamon tapasztaltam, hogy amikor fizikai síkon azért küzdünk, hogy fedél maradjon a fejünk felett és enni tudjunk, lelkünk mélyén két dolog történhet: vagy  átadjuk magunkat az öntudatlanságnak és állati ösztönök irányítják életünket, mint a táplálkozás, és a menedék, vagy elkezdünk az agyunk számára felfoghatatlan magasabb rendű szellemiségben hinni, imádkozni, reménykedni. Esetleg, mint az én esetemben is, ingadozunk a kettő között. Amikor már azt hisszük nem lehet fájdalmasabb, még mindig fájdalmasabb lesz. Ezek az élethelyzetek hozhatnak sokak számára egyfajta szellemi tudatosságot,megvilágosodást. Ugyanúgy mint a betegségek, a veszteségek, a nagy traumák. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden tudatára ébredt ember szegény. Csak azt, hogy nagyobb a valószínűsége.

Ugyanakkor szemtanúi vagyunk annak is, hogyan szabadul el a bűnözés, a kegyetlenség világszerte, szinte megállíthatatlanul. A szenvedély betegségek, az ember önpusztítása. Különösen fájdalmas látni, hogy az amúgy is kiszolgáltatott és többnyire jövőkép nélkül élni kénytelen fiatalok, tömegével esnek áldozatául az italnak, kábítószernek, vagy más tudatmódosítóknak. Miért? Ehhez nem kell pszichológusnak lenni. A félelem fájdalmat generál, a fájdalom pedig egy ponton tűrhetetlen. Ekkor jönnek azok a "segítségek", amelyek pillanatnyi tudatvesztéssel elviselhetőbbé teszik az életet.

Még mielőtt világvége elméletet gyártanék azért azt is el kell mondanom, hogy folytonosan nő azon emberek száma, akik már tudatosan élik az életüket. Akik pontosan tudják, hogy kell, hogy lehet élni ebben a világban. Ha nem tudják, hát keresik a megoldást. Ők azok, akik már megtapasztalták, hogy az élhető élet kulcsa nem másutt keresendő, mint önmagunkban. Mit kell hát tenni? Megismerni önmagunkat, és változni. A változáshoz viszont elengedhetetlen, hogy tudjuk, hogyan is  működünk, mi emberek?

Hát, akkor nézzük:

Az ember nagyon bonyolult lény. TEST - SZELLEM - LÉLEK  egysége.

Testünk:  fizikai megjelenésünk.
Szellemünk:  gondolataink, intelligenciánk, viselkedésünk, szokásaink, érzelmeink.
Lelkünk: nos, ez okoz a legnagyobb vitát és fejtörést - szintén bennünk él, emberi létünk láthatatlanul velünk létező része. A lélek az, ami igazi énünk, önvalónk. A lélek ami hallhatatlan. A lélek, aminek alaptermészete a szeretet és a béke.

A nyugati civilizációban felnevelkedett ember látja a testét és tudja, hogy képes gondolkodni, érezni. Születésétől fogva viselkedésmintákat tanul, az intelligenciájára alapoz. Minden ember egyedi példány. Minden egyén más képességeket hoz magával, amit szabadon használhat rövid földi élete során. Hogy mennyire tudja legjobb képességeit felhasználni attól függ, mennyire ismeri önmagát.

Egy logikus kérdés: Hogyan ismerheted meg önmagad? Mármint az igazi önmagad. Nem azt, akit a tükörben látsz és nem azt, aki naponta gondolkodik, cselekszik, érez. Úgy, hogy megtanulsz a lelkedhez közel férkőzni, megismerni a saját lelked.

Következő kérdés: Miért mondod ezt? Nem az vagyok, akinek ismerem magam? Többnyire nem az vagy. Igazi emberi lényeged a lélek szintjén keresendő. Ezt a megfoghatatlan fogalmat Eckhart Tolle nagyon találóan LÉT-nek nevezte el.

Az ebből következő újabb kérdés: Mi az akadálya, hogy nem ismerem a bennem élő lelket? Saját LÉT-emet? Ennek csak egy akadálya van. A saját egód!

Igen. Bármennyire meghökkentő, saját magunk vagyunk önmagunk megismerésének akadályai. Olyannyira, hogy emberek milliói élnek a Földön teljes tudattalanságban. Nem ismerik saját lényegüket. Így távoznak az élők világából. Nem hátborzongató?

A következőkben megkísérlem elmagyarázni neked, hogyan működik az emberi egó, és miért nem enged közel férkőzni a Lélekhez?

Nézz meg egy újszülöttet! Maga a megtestesült tisztaság, szeretet. Nincs olyan kemény  ember, akinek a szíve ne lágyulna el egy ilyen csöppség láttán. Talán azért, mert felnőtt világunkban ritkán érezzük ezt a színtiszta és igaz szeretet energiát, amivel ők rendelkeznek. Kezdetben, mint tudod, csak az ösztöneikre hallgatnak. Ha éhesek, ha fáj valamijük, sírnak. Ha jóllakottak álomba szenderülnek,vagy nyugalommal szemlélődnek. Teljes mértékben kiszolgáltatottak szüleiknek. Mi szülők pedig mindent megteszünk, hogy szeretett gyermekünk jól érezze magát. Észre sem vesszük és repülnek a hónapok. Fejlődésének minden pillanatát lélegzet visszafojtva figyeljük. Majd elérkezik az idő, amikor kicsink az öntudat csíráit kezdi mutatni. Megismeri a saját kezét, anyját, apját, környezetét. Játékokat adunk  kezébe. Lassan tudatosul benne, hogy van ő, és vannak a szülei. Külön választja magát tőlünk. Arra is rájön igen gyorsan, hogy a kedvenc játéka az övé. Ha nem találja, vagy  nem kapja meg, vigasztalhatatlanul sír. Ezekben a kezdeti időkben ráébred öntudatára. A következő amit megtanul, az "övé". A birtoklás öröme. Ettől kezdve már minden alkalmat megpróbál, hogy saját akaratát érvényesítse. Próbálgatja saját határait. Mi szülők pedig szorgalmasan megtanítjuk neki a szabályokat.

Később kapcsolatot teremt más gyerekekkel és felnőttekkel is. Minden szituációban kipróbálja, hogyan érvényesítheti saját akaratát. Majd megtanulja a család szabályrendszerét. Mit tehet meg? Mit nem tehet? Mi a jó, minek örülnek anyáék? Mi a rossz, amiért mérgesek lesznek. És ez így bonyolódik tovább.Mi szülők azt tudjuk neki nyújtani, amit mi is kaptunk a szüleinktől. Hiszen ez épült bele a személyiségünkbe. Pszichológusok szerint az alapvető személyiség jegyek az első három évben kialakulnak. Ez az az időszak, amire felnőttként már nem is emlékezünk.

Az ego nem más, mint az emberi gondolkodás. Ennek testi manifesztációja az érzelem. Képzeld el, mennyi hatás ér egy gyereket, amíg óvodába nem kezd járni? Mennyi érzelem - öröm, bánat, félelem, stb.- amelyeket megismer?  Mint a szeizmográf reagál  a szülők érzelmeire, még akkor is, ha látszólag nem mutatja. Majd a közösségi hatások tovább formálják. Megtanul alkalmazkodni másokhoz. Vagy nem. Vagy meg tudja védeni ami az övé, vagy nem. Jönnek az iskolák, a követelmények, az újabb és újabb szabályok. Először csak a szüleinek szeretne megfelelni, később a pedagógusoknak. Érdekes módon, a legtöbb gyerek vágyik a felnőttek dicséretére, ezért úgy tesz, hogy örömet szerezzen nekik. Ha nem dicsérik meg addig rendetlenkedik, amíg meg nem szidják. Az ő szempontjából ez is jó, mert felhívta magára a figyelmet. Kezdi összehasonlítani magát a kortársaival. Ítéleteket alkot úgy, ahogy a szüleitől hallotta. Erőteljesen hat rá a TV, az internet, a reklámok... minden, amivel kapcsolatba kerül.

Elrepül az idő és meglepetten látjuk, hogy gyermekünk kamaszodik. Ellenáll, bírál, hazudozik, utálatos, kritikus - leginkább velünk, akik annyi áldozatot hoztunk érte. Nem folytatom. Ugye érzed az elmondottakból, hogy mennyi hatás ér egy gyereket, amíg felnőtté válik? És, mekkora a felnőtt felelőssége abban, milyen ember lesz belőle?

A gyerek gondolkodásának fejlődése teljesen normális és szükséges folyamat. De nem csak azt tanulja meg, ami feltétlenül szükséges. Mindent "rögzít" az agyában, bármilyen hatás éri. Bizonyos gondolatok bizonyos érzelmeket hívnak elő belőle. Így lesz gyerekünk az iskolai vagy az otthoni elvárások miatt szorongó. Félelemmel él, hogy nem felel meg az elvárásoknak. Még egy békés, konszolidált családban felnövő gyerek is tömérdek hatásnak van kitéve, amíg felnő. Képzeld el a válást, a csonka családokat, a veszteségeket elszenvedő gyerekeket! Azokat, akiket bántanak, megaláznak! Mennyi mocskot tartogat a mai világ egy gyerek számára? Mire 18 éves lesz és levonul nála a kamaszkor, a gondolatai már nem csak azt szolgálják, hogy praktikus feladatokat megoldjon. A gondolatai - saját egóvá alakulva - uralkodnak felette. Mindez tudat alatt történik. Éppen ezért, azonosítja magát gondolataival, érzelmeivel, vágyaival, testével. Fel sem merülhet benne, hogy ez tévhit. Az egó egyfajta alsóbb rendű éntudat. Elhiteti veled, hogy te vagy a tested, te vagy a gondolataid, az érzelmeid. Nem engedi, hogy a felsőbbrendű éned, a Lélek felé utat találj. Mert a Lélek az egó számára nem felfogható, sőt félelmetes. Az ego alaptermészete a félelem és a fájdalom. A Léleké a szeretet . A szeretet fénye megsemmisítheti az egót pusztán azzal, hogy rávilágít. Ebből következik, hogy a saját egónk egész életünkben azon munkálkodik, hogy hizlalja magát a félelmeinken. Egyfajta élősködővé válik. Az ego vagy a múltban él, folyamatosan azon gondolkodik, hogy mi volt, mi történt? Mi lett volna ha...? Nem engedi, hogy megszabadulj a múltadban elszenvedett fájdalmaidtól. Újra és újra átéli a régi történeteket, ezzel folyamatos szenvedést okozva. Ha nem a múlt szemetesládájában kotorászik, illúziókat szövöget a jövőről. Vagy éppen félelmeket vetít ki a jövőbe. Egyiknek sincs semmi értelme. Hiszen az illúziók átcsaphatnak csalódásba, a félelmekről meg kiderülhet, hogy csak a képzelet szüleményei. Elméd úgy uralkodik feletted, hogy ezt észre sem veszed.

Rajtam legalább ötven évig uralkodott úgy, hogy azt hittem az vagyok, mint a gondolataim és az érzelmeim! Mióta az eszemet tudom egy szorongó, nyugtalan, félelmekkel teli gyerek, később felnőtt voltam. Félelmeimet gondolatok, képzelgések formájában előre vetítettem a jövőre. Ettől még jobban féltem. Így, utólag visszagondolva azt hiszem, hogy engem rendkívüli erősséggel befolyásolt, irányított az egom. Most felsorolok néhányat - csak a legfontosabbakat, mert rengeteg van belőle -, ami az ego legfontosabb munkálkodása az emberi elmében:
- Birtoklási vágy. Ha többet birtokolok, boldogabbnak érzem majd magam. /a reklámok alapja/. Ha másnak van, nekem is kell.
- Állandó elégedetlenség. Valamit megszerzek, nem érzem a boldogságot, még többet akarok. Hátha akkor...
- Hatalom vágy. Uralkodás mások felett.
- Gyilkos hatalom vágy. Amikor nem számít semmi és senki, csak legyőzzek valakit.
- Folytonos szorongás, nyugtalanság érzet. Fenyegetettség érzése. Megfelelési kényszer.
- Önmagammal való elégedetlenség. Testemmel, élethelyzeteimmel. Kishitűség, önbizalom hiány.
- Szégyen, bűntudat. Olyan dolgok miatt is, amiért nem kellene.
- Mélységes fájdalom, depresszió, fásultság.
- Harag, düh. Mások ellen, vagy magam ellen.
- Ragaszkodás személyekhez vagy tárgyakhoz. Társfüggőség.
- Büszkeség. Vágy, hogy mások felnézzenek rám.
- Felsőbbrendűség. Én jobban tudom. Nekem minden áron igazam van. Lenézek másokat.
- Ítélkezés önmagam, vagy mások felett. ú.n. felcímkézés /jó, rossz, szép, utálatos, stb./
- Állandó elégedetlenség, vágyakozás, jövőbe vetített illúziók.
- Emberi játszmák sokasága. /pletykálkodás, okoskodás, mások tudatos manipulálása, mártíromság, drámai helyzetek kreálása, stb./
- Félelem a haláltól, betegségtől.

Elképzelhető, hogy miközben olvasod soraimat, önvizsgálatot tartasz: Vajon téged irányít-e az egod? Ezt nagyon könnyen kipróbálhatod. Vegyél szemügyre valamit a környezetedben - mondjuk egy cserép virágot -, nézd meg jól, koncentrálj rá. Vajon meddig tudsz úgy lenni, hogy közben nem gondolsz másra? Nekem kezdetben 10 másodpercig sem ment. De, ha te szándékosan ki tudod kapcsolni a gondolatfolyamot, ami folyton zakatol az agyadban, jó úton jársz. Ugyanis, az egó egyetlen ellensége a jelen pillanat. Ott, nincs hatalma. A jelen pillanat erejével, a MOST-tal mindig elbírunk. Ide nem tud beférkőzni az egonk. A jelen pillanatban lévő intenzív részvétel az egyetlen módja, hogy megtapasztaljuk felsőbbrendű Énünket, a Lélek birodalmát. Ez a hely az igazi énünk. Ha él benned a vágy arra, hogy megismerd, ezáltal megismerd igazi lényedet, jó hírem van! Saját elhatározásod elég ahhoz, hogy kitartó gyakorlással megfigyeld és kikapcsold az egod. Így a megszállóból kezesbárány lesz. Akkor, és arra fogod majd használni az elméd és intelligenciád, amire szükséged van.

Az ego személyiségünk része. Nem az a baj, hogy létezik. Az a baj, hogy uralkodik felettünk. Ha a szolgáddá teszed - és meg tudod tenni-, egyúttal megváltozik életed minősége is. Egyre többször kerülsz az igazi éned, a Lét közelébe, kapcsolatba kerülsz vele. A félelem és szorongás helyett belső megnyugvás, béke és szeretet uralja majd lényedet. Ezt hívja Tolle tudatosodásnak. Kezdetben ide-oda fogsz ugrálni a tudatos és a tudattalan állapotba. De egyre magabiztosabban fogod uralni a helyzetet.

Sajnos az emberiség nagy része tudattalanság és még mélyebb tudattalanság között mozog. Mint mondtam, nem vagyok spirituális tanító. Arra vállalkoztam, hogy saját életemet, tapasztalataimat őszintén eléd tárva segítsek neked. Mert elegem van ebből a világból. De nem szeretnék senki és semmi ellen harcolni. Azt szeretném, ha egyre több ember jutna el a tudatosodásnak arra a szintjére, ami a világméretű félelmet pozitív energiákkal ellensúlyozza.

Kikerülhetetlennek láttam, hogy az egó működését, elménk feletti uralkodását megmutassam. Mindenféle tanító szándék nélkül pusztán azért, hogy gondolatokat ébresszek benned. Én, ugyanis ebben látom a probléma gyökerét. Minden változás az egyes emberből indul el. Nekünk kell változnunk ahhoz, hogy a világunkra hatással legyünk. Az elmúlt évtizedek legnagyobb hatású könyve a Titok volt. Elmondhatatlan izgalommal vetettem bele magam olvasásába. Kipróbáltam az elme programozásának módszerét. Nekem is volt, van füzetem, amibe céljaimat, vágyaimat beleírtam. De valamiért mindig megakadtam. Nem működött.
Hosszas elmélkedés után arra jöttem rá, hogy nálam az első lépés, hogy megszabaduljak a félelmeimtől, a rossz érzéseimtől. Amíg ezt nem tudom megtenni, nem tudok pozitív érzelmeket előhívni. Valószínűleg azért, mert az egóm leblokkol. Ezért tartottam fontosnak, hogy mielőtt más gondolataimat eléd tárom, tisztázzam ezt a kérdést.

A következő fejezetben olyan általam bevált gyakorlati módszereket mutatok be, amivel te is megzabolázhatod a benned élő egót. Clara Sheer 2013. 08.12.


OLVASS TOVÁBB

Második fejezet - Hogyan szabadulj meg az ego uralmától?


Kérlek, te is támogasd az aláírásoddal a Feltétel Nélküli Alapjövedelem bevezetésére indított polgári kezdeményezést! Ezen a honlapon minden fontos információt elolvashatsz a témáról és kialakíthatod a saját véleményedet. Kulturális Kreatívok2009 Group