Ötödik fejezet

Mindennek ára van!

Feltételezem, ezzel senkinek sem mondok újat! Mire felnőttek leszünk, majd felnőttként is számtalanszor megtapasztaljuk, hogy tetteinknek, döntéseinknek bizony ára van. Bizonyos dolgokért áldozatokat hozunk. Ha jó irányba befolyásolja az életünket nem sajnáljuk mit adtunk fel, hogy megkapjuk amit akartunk. Ha viszont melléfogunk ezerszer elátkozzuk azt a pillanatot, amikor így vagy úgy döntöttünk.

Ha megtanulnánk elfogadni az adott helyzetet olyannak amilyen, nem címkéznénk fel azzal, hogy "jó" vagy "rossz". Megóvnánk magunkat a további lelki tortúráktól. Mert nincsenek jó vagy rossz történesek és döntések. Csak történések és döntések vannak. A minősítést a jövő dönti el helyettünk!

De mi van azokkal az emberi érzelmekkel, amelyek a tudatalattinkban dolgoznak? Amikor valamit teszünk valamilyenné válunk abban a hiszemben, hogy ez az egyetlen jó megoldás... Olyan ez, mintha egy elmebeteg embertől azt várnánk, hogy reális, megfontolt döntést hozzon! Pedig amíg az egónk irányít, addig nem vagyunk magunknál. Mintha valóban elmebetegek lennénk. Lehet, hogy ez a megfogalmazás kicsapja egyeseknél a biztosítékot. Nem baj. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy elménk csak addig hasznos számunkra, amíg ő szolgál minket. De amíg azt hiszed, hogy gondolataid és  érzelmeid azonosak veled, addig fordítva van. Elméd, egód becsap, manipulál téged és te szolgálod őt. Olyan körmönfontan élősködik benned, hogy nem is tudsz a létezéséről.

Sajnos az ilyen, egónk által manipulált helyzetekben történtekért ugyanúgy megfizetünk. Ennek is ára van.  Bizonyos dolgokat, és következményeket vissza tudunk vezetni ok-okozati összefüggésekre, de a legtöbbjét nem. Ha megkíséreljük, egónk tévutakra terel bennünket. Kedvenc játszmája, amelynek nagyon könnyű bedőlni: valakit, vagy valakiket megjelölünk bűnbaknak, magunkat meg beleringatjuk az áldozat szomorú, de kevésbé felelősségteljes állapotába. Ha megfigyeled, ez a folyamat uralja a legtöbb embert. Családokat,
közösségeket, országokat. Tetszik, nem tetszik, amíg nem tudod felfedezni és megfigyelni elméd uralmát - nem jó kimondani -, de elmebeteg állapotban élsz. Mint ahogyan elmebeteg módjára működik az egész világ.

Ne hidd, hogy én fel tudtam fedezni, mi és miért történik velem? Mindig azt hittem, hogy tudom, pontosan tudom, hogy minek mi az oka. De én is csak odáig jutottam, ameddig az egóm engedett. Másokat okoltam
egész életemben. Értetlenséggel és haraggal fordultam azok felé akikről azt gondoltam, veszélyt jelentetnek számomra. Így telt el több mint öt évtized! Ma már tudok külső szemlélőként beszélni a múltról.

Folytatom hát történetemet, hogy lásd, valóban ára van mindennek!

Apámban fiatal kora óta dolgozott az önigazolás, a bizonyítási kényszer. Ezen nem is lehetett csodálkozni, ismervén a nyomort, amiből sikerült felemelkednie. Minden tette, minden gondolata a családról való gondoskodásról szólt. A munkahelyén gyorsan kiderült, hogy kiváló szervező készséggel rendelkezik. Humánus, empatikus magatartása, emberszeretete brigádvezetővé emelte ki őt. Már elmúlt harminc éves
amikor beült a dolgozók esti iskolájába és befejezte a maradék két osztályt. Ezután mestervizsgát tett.  Hamarosan ő lett a kisváros egyik legmegbecsültebb sírköves mestere. Annyi munkája volt, hogy nem győzte
egyedül. Másodállást váltott ki és testvérével Paullal esténként, szombatonként folyamatosan dolgoztak. Védjegyük a kiváló munka volt. Apámat a párt is felfedezte magának. Ugyanezek a tulajdonságok képessé tették őt arra is, hogy párttitkár legyen. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, de igyekezett ott is megfelelni az elvárásoknak. Továbbképzések, bentlakásos pártiskolák nehezítették életét. Itt azt hiszem, alaposan átmosták az agyát a munkáshatalom utópiájával. 

Valahol büszke is volt arra, hogy elismerik, szeretik őt. A politikához való hozzáállása sajátos volt. Talán az egyedüli párttitkár volt, aki nem akart semmiféle hasznot húzni a státuszából. Pedig volt idő, amikor megtehette volna. De nem akart kiemelkedni a munkatársai közül. A gyerekkorából hozott előítéletei miatt utálta a gazdagokat. Nem is gazdagodott meg sohasem. Rengeteg munkája és egyéb elfoglaltsága miatt kialakult az a fajta családi munkamegosztás, ami mindenkinek kényelmes volt, kivéve anyámat.

Apu nem foglalkozott a pénz beosztásával. Soha nem volt saját kasszája. Mindent az utolsó fillérig odaadott anyámnak. Anyámnak kellett beosztani, tartalékolni, ellátni őt és a gyerekeket, gondozni a házat és a kertet.
Apám szorgalmának köszönhetően rohamos ütemben szépült az otthonunk. Háztartási gépekkel, szép új bútorokkal, fürdőszobával gyarapodtunk. Tíz év sem telt el és megvette az első autóját: egy világoskék Trabantot. Maga volt a csoda! Ettől kezdve minden hét végén kirándultunk a hegyekbe. Nyáron pedig legalább két hetet kemping táborban töltöttünk. 15 éves koromban  útra keltünk a kis Trabanttal az Adriai tenger partjára. Örök életre szóló élmény volt mindannyiunknak. Ez volt ez első, és az utolsó közös külföldi utunk. Mindez kompenzálta a hétköznapokat, amikor szinte alig láttuk őt. Minden napon korán indult munkába és későn ért haza.

Azt hiszem kevesen mondhatják el magukról, hogy az apjuk a példaképükké vált. Én az a gyerek voltam, aki úgy nézett rá, mint egy Istenre. Utólag már azt is látom, hogy leginkább neki akartam imponálni azzal, hogy gyerek fejjel a legkiválóbb úttörő lettem. Szelíd, játékos apa volt. Nekünk, gyerekeknek mindig a legnyugodtabb énjét mutatta. Kiabálni soha nem hallottuk. A tekintélyét csak növelte, hogy tudtuk, akkor haragszik, ha nem szól semmit.

Azt mondja a tapasztalat és a bölcsesség, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Így volt ez nálunk is. Anyám hihetetlenül sokat tett a családjáért. Minden fizikai és szellemi energiáját abba forgatta, hogy menetrendszerűen főzzön, mi gyerekek mindenhová eljussunk rendben és időben. Bámulatos kézügyességgel kötött, horgolt, varrt. Szinte nem is vettünk ruhát boltból, mert ő öltöztetett bennünket. Még arra is maradt ereje, hogy a kertben fóliával kísérletezzen. Egy édenkertet varázsolt a ház köré. Ha belegondolok, hogy mindig friss meleg étel várt, amikor hazaértem az iskolából, hogy soha nem kényszerültem menzára, végtelen hálát érzek. Akkor, gyerekként fel sem fogtam ennek jelentősségét!
Innen visszagondolva, mindezt teljesen természetesnek  találtam. Mint, ahogy apu is.

Most látom, hogy egyáltalán nem volt természetes. Ő, feladta a hitét, saját kreativitását a család javára fordította. Folyton, éjszakába nyúlóan dolgozott, de senki sem tekintett rá úgy, mint egy dolgozó nőre. Valahol, a második vonalban szolgált. Nem teremtett pénzt. Értéket teremtett: meghittséget, gondoskodást, figyelmet, szépséget, és fegyelmet.  Csakhogy, ezek megfoghatatlan értékek! Nem lehet őket borítékba, vagy bankszámlára tenni. Idővel megkopik a fényük. Amikor az iskolában be kellett diktálni mi a szüleim foglalkozása, anyámhoz érve azt kellett mondanom: háztartásbeli. Utáltam ezt a szót. Eltartottságot, szolgaságot, státusz nélküliséget jelentett.

Anyám nagyon érzékeny és zárkózott teremtés volt. A mindennapi dolgokban végtelenül határozott, de élt egy belső életet, amiről nekünk, gyerekeknek sohasem beszélt. Panaszkodhatott volna! De volt benne annyi
belső tartás, hogy nem zavarta meg a fejünket rossz érzéseivel. Sőt! Mindig apát "építette", erősítette előttünk. Ha valamiben vitánk volt - márpedig nekem mindig volt valami ellenvéleményem -, először meghallgatott, azután próbált meggyőzni, általában sikertelenül. A legvégső esetben veszítette el türelmét.
Ilyenkor már kiabált velem, és azzal zárta le a vitát, hogy majd este apád eldönti.  Ha nézeteltérésünk volt, szorongva vártam az estéket. Apu fáradtan ért haza. Először meghallgatta anyu verzióját, ami általában, akkor már nem volt indulatoktól mentes. Majd szóhoz jutottam én is. De rosszul működött a családi demokrácia. Mire szóhoz jutottam vagy erőtlenül érveltem, vagy sírva fakadtam. Szinte mindig úgy zárult
le a vita, hogy anyunak adott igazat. Én meg néhány órai duzzogás után bocsánatot kértem. Benyeltem a dolgot mert nem bírtam elviselni, ha haragudnak rám.

Ilyen távolságból már értem, miért volt édesanyám ennyire zárkózott. Akkoriban én másként éltem meg a kettőnk közötti feszültségeket. A fal, ami köztünk állt, egyre áthatolhatatlanabb lett. Három különböző érzés
váltakozott bennem vele kapcsolatban. Szerettem őt, féltem tőle, továbbá nem tudtam, hogy ő szeret-e engem igazán? Egyre többször láttam elmerengni, szótlanságban burkolózni. Elkaptam néhány apámmal folytatott vita hangfoszlányait, ilyenkor mindig azt hittem, rólam van szó. Ingerlékennyé vált. Soha nem szóban kért bocsánatot, ha igazságtalanul megszidott valamiért. Levelet írt nekem. Bocsánat kérő levelet, amelyben mindig megírta, hogy szeret engem. Számtalan kockás papírra írott sorát őrzöm a mai napig. Mindig meghatódtam, meghökkentem, ha ehhez a módszerhez folyamodott. Harminc éves korára hófehérré változott a gyönyörű gesztenyebarna haja. Orvoshoz kezdett járni, aki idegkimerültséggel nyugtatózta őt.

Akkoriban a legnagyobb ünnep május elseje volt. Legalábbis nekünk, gyerekeknek. Ilyenkor hetekig gyakoroltuk, hogy kell katonai, zárt rendben menetelni, sípszóra integetni a tribünön tapsoló elvtársaknak.
Az iskolák után vonultak a munkahelyek. Óriási népünnepély volt. Utána vendéglátás, virsli, süti felnőtteknek sör. Minden évben könyörögtünk anyának, hogy jöjjön el ő is. De kibúvókat keresett. Meg kell főznie az ebédet, sok  a dolga stb. Gyönyörűen kivasalta az egyenruhámat, apára inget és nyakkendőt adott, én meg
boldogan masíroztam apával az ünnepélyre. Mire beértünk a városba, már el is felejtettük, hogy hiányzik anya. Ugyanígy, soha nem kísérte el apát egyetlen olyan kötetlen rendezvényre sem, amit a párt szervezett.

A családi kirándulásokon és nyaralásokon viszont jól érezte magát. Tudott nevetni, lazítani. Mintha kicserélték volna. Hogyan is írta József Attila?  "...most látom, milyen óriás ő! " Igen, sajnos, csak most látom, hogy idővel rájöhetett, arra a keserű tényre, hogy hiába lett saját családja, nem lett saját élete.
Folyamatosan alkalmazkodnia kellett a "békesség kedvéért". Nem szüleihez, hanem családjához. Az a hatalmas fájdalomtest, amit egy ideig sikerült elnyomnia, aktiválódott. Mivel nem akart bennünket gyerekeket terhelni saját lelki vívódásával, amit valljuk be őszintén, kevés anya tud megtenni, mindent magába fordított.
Persze, hogy nem jött el a párt rendezvényekre! Utálta a rendszert, ami arra kényszerítette őt, hogy hitét eltitkolja. Utálta magát, hogy nem tudott bennünket hívő embereknek nevelni, mert fontosabb volt a családi
"békesség". Utálta, hogy emberfeletti erőfeszítéseket tesz a családért, de ő csak egy háztartásbeli. Utálta, hogy továbbra sem lehetett "normális" dologzó nő. Nem érezte, hogy becsülete lenne bárhol is annak, amit csinál nap mint nap.

Egy alkalommal kibukott belőle, hogy elég nagyok vagyunk már. Ő is szeretne munkát vállalni, munkahelyen dolgozni. Apu ezen teljesen kiakadt. Szó sem lehetett róla! Hová menne hat általánossal? Takarítani? Mások
szolgájává lenni? Hát nincs meg mindene? Amíg ő a kezét fel tudja emelni, gondoskodni fog róla és a gyerekekről. Időnként fellángolt ez a vita, de egyre erőtlenebbül. Lassan feladta.

Azt mondtam, az elején, hogy azokért a dolgokért is fizetnünk kell, amelyeket a legnagyobb jószándékkal, de mégis egónk hatására teszünk. Mert, nem elég, hogy belekényszerít bennünket keserves elme-játszmákba, könyörteleül beszedi a vámot tudattalanságunkért.

Apám megkapta amit szeretett volna. Anyai gondoskodást, szép, és okos feleséget, gondoskodó anyát. Gyerekeket, akiket az életénél is jobban szeretett, akik csüngtek rajta, és imádták. Neki is volt egy hite. De félt, hogy veszíthet mindabból amit elért, ha beengedi a vallást családjába. Észre sem vette, de szép lassan mindent birtokolt. Házat, autót, karriert, sőt a családját is. Mindezt, a legnagyobb alázattal és jó szándékkal. De volt félteni valója. Nem engedte a feleségét kibontakozni. Nem értette, hogy neki is fontos saját életét élni. Féltette kényelmét, és a gondoskodást, amit gyerekkorában nem kapott meg,  anyámtól igen. Rettentően félt a pénztlenségtől, a szegénységtől. Gyermekkora rémálomként lebegett felette. A jövőért aggódott. Gondolatai soha nem a Mostban éltek. Mi ez, ha nem az egó kegyetlen játéka? Minél több dolog volt az övé, annál jobban félt, hogy elveszíti! Megfizetett érte. Anyámmal egyre jobban eltávolodtak egymástól. A sors pedig gondoskodott róla, hogy egy váratlan, egész további életét befolyásoló balesettel figyelmeztesse őt. Lehet, hogy nem jól gondolkodik?

Anyámnak is fizetnie kellett félelmeiért. Az övéi sokkal bonyolultabbak és mélyrehatóbbak voltak, mint gondolta volna. Azzal, hogy feladta saját énjét, idővel belekényszerült egy keserű áldozati szerepbe. Apámat okolta és a pártot. Mivel nem tudott kibontakozni, lelki fájdalmai betegségekben jelentek meg. Saját félelmeit még bűntudata is súlyosbította. Mivel kifelé nem volt képes lépni, befelé fordult. Öntudatlanul. Személyisége megváltozott. Elveszítette a humorát, sértődékeny, szomorú ember lett belőle. Mindenkin uralkodni szeretett volna. Kiismerhetetlenné vált. Nem vette észre, hogy is vehette volna, hogy ezzel leginkább saját magát teszi tönkre.

Én is megfizettem az árát annak, hogy gyerek fejjel bedőltem a "kiválóság" és a "sikerhajhászás" tudatának. Mindezt azért, hogy mindenkinek megfeleljek. Azt hittem, hogy ezáltal majd jobban szeretnek. Gyerek voltam még. Mint mondtam, szinte együtt születtem a bennem élő fájdalomtesttel. Legjobb alanya voltam saját egómnak. Honnan tudhattam volna, amit sokan egész életükben sem tanulnak meg: szeretet vagy van, vagy nincs. Nem harc kérdése. Az igazi, szülői szeretet feltétel nélküli. Nem kell érte harcolni. /Hangsúlyoznom kell, hogy nem minden szülő tudja, mi az a feltétel nélküli szeretet!/ A kiválóság, a siker, a jutalmak és dicséretek olyan mulandó dolgok, mint eső után a szivárvány. Nem tartanak örökké. De, ha az ember lánya, például én, azt hiszi - mert elméje elhiteti vele -, hogy ettől jobb lesz és szerethetőbb, szinte biztos, hogy tömérdek csalódás fogja majd érni. Nem beszélve arról, hogy miközben mindenkinek meg akartam felelni, elveszítettem saját egyéniségemet. Nem tudtam konfrontálódni, kiállni a véleményem mellett, képtelen voltam nemet mondani. Féltem, hogy ha megteszem, elveszítem mások szeretetét.

Eljutottam odáig, hogy ennek érdekében mindig, mindenkivel egyetértettem. Persze, csak a felszínen! Ellenérzéseimet magammal beszéltem meg. Egyszerűen benyeltem. Ettől azután, egy idő múlva rendkívül utáltam magam. Keményen megfizettem már gyermekkoromban mindezért. Osztálytársaim elszigetelődtek tőlem. Főként a lányok. Hiába voltam mindenkivel barátságos, úgy viselkedtek velem, mintha egy láthatatlan
burok venne körül. Senki sem vágyott a barátságomra. Az az igazság, hogy egy idő múlva, már én sem az övékre. Igaz, mindig tele voltam feladatokkal, de nagyon vágytam arra, hogy legyenek barátaim. Komoly
lelki problémát okozott, hogy magányos vagyok. Nem tudtam, hogy lehetne ezen változtatni? Úgy szerettem volna megbeszélni lelkem legmélyebb titkait valakivel! Az is lehet, hogy kicsit koravén lettem. Nem
találtam meg a közös hangot kortársaimmal.

Fiatal éveim alatt egyszer sem voltam szórakozó helyen, buliban, vagy bárhol, ahol önfeledten szórakoztak mások. Nem tanultam meg táncolni. Éreztem a zenét, de megbénított a tudat, hogy mások esetleg kinevetnek
esetlenségemért. Tanáraim sokkal nagyobb elvárásokat támasztottak egy ilyen ismert és kiváló gyerek elé, mint én voltam. Egyre nagyobb lett a nyomás. Egyre jobban meg kellett felelnem mindenkinek! Hétvégente vagy tanultam, vagy olvastam. Ennek kapcsán újabb problémáim akadtak. Rájöttem, hogy sokkal többet olvasok, mint mások. Ha egy  könyv lefoglalta a fantáziámat, izgalomban tartott, nem tudtam megbeszélni senkivel. Eltávolodtam önmagamtól. A rajzolás átváltott ideges firkálgatásba. Minden könyvem tele volt vele.

Miközben hajszoltam magam, hogy sohase essek ki az "én kiváló diák vagyok" című szerepből, teljesen elfelejtkeztem arról, amiről bizony időszerű lett volna gondolkodnom: Mi leszek, ha nagy leszek? Milyen
iskolában fogok továbbtanulni?

És mi volt, ami erre felhívta figyelmemet? Az irigység! Testvérem iránti féltékenységem jó idő óta elnyomtam. Hat év korkülönbség volt közöttünk. Az ő világa, és személyisége teljesen más volt, mint az enyém. Nem tudtunk mit kezdeni egymással. Zenei általános iskolába jártam. Azt hiszem, innen hoztam magammal a
zene szeretetét. Másodikos koromban hangszert kellett választani. Én zongorázni szerettem volna. Így is lett. A heti  két zeneóra közötti gyakorlás eléggé problémás volt. Kezdetben korrepetálásra jártam, majd a szüleim béreltek egy zongorát. Nekik is, nekem is kényelmesebb megoldás. Mary  így már három évesen, hallás után tudott játszani a hangszeren.

Egy alkalommal elkísért Meryenhez zongora órára. Megmutatta, mit tanult tőlem.A zongora tanárnőm teljesen beleszeretett! Rábeszélte anyát, hogy írassa be Maryt is, hadd tanuljon, ha ilyen tehetséges. Így aztán az én alig elkezdődött zenei pályafutásom versennyé alakult át. Mary kicsi volt, de sokkal tehetségesebb nálam. Én hiába próbáltam szorgalommal kompenzálni. A tehetség Maryval született. Nyilvános hangversenyeken mindenki őt várta, mert valóban elbűvölően játszott. Szüleim nagyon büszkék voltak rá, én viszont irigy. Itt nem lehettem kiváló. Átlagos tehetséggel rendelkeztem. Beláttam, Maryvel nem rivalizálhatok. Pár év múlva apáék saját pianínót vettek nekünk. Elég sokba került, de jó befektetésnek tartották. Mary egyre bonyolultabb darabokat tanult, a  köztünk lévő korkülönbség hangszertudásban már teljesen összemosódott.

Hetedikes lehettem. Mary a középső szobában gyakorolt. Én meg kínlódtam a matekkal. Dolgozatra készült az osztály. Egy év végi sorsdöntő dolgozatra. Ezen múlott, hogy színtiszta ötös lesz-e a bizonyítványom,vagy ott éktelenkedik majd egy matek négyes? Nem szerettem a matematikát. Óriási erőfeszítéseket öltem bele, hogy mégis jeles legyek belőle. A zenét hallgattam - Mary valóban csodálatosan játszott-, nem tudtam
koncentrálni. Ez volt az első alkalom amikor eszembe jutott, hogy lassan el kell döntenem, merre megyek továbbtanulni. Fogalmam sem volt! Marynek könnyű lesz, gondoltam, egyértelmű, hogy mennyire tehetséges. Ekkor, mintha fejbe kólintottak volna! Eszembe jutott, hogy én is tehetséges vagyok a rajzolásban! Csak hát, elhanyagoltam. Sokkal jobban lekötött, hogy mindenkinek megfeleljek. Ez egy megvilágosult gondolat volt. Talán először szólalt meg a szívem, ott legbelül! Talán először próbáltam tisztába tenni: ki is vagyok én?
Matekból megkaptam az ötöst. Megint bezsebeltem egy kitűnő bizonyítványt, jutalom könyveket, mindent, amit csak lehetett.

Egész nyáron rajzoltam. Alig vártam, hogy elkezdődjön a tanév. Osztályfőnököm, egyben rajztanárom is volt. Elmondtam neki, hogy eldöntöttem, szeretnék művészeti pályán tovább tanulni. Örült neki, hiszen éveken át látta, mi van a kezemben. Majd leültetett, és őszintén elmondta, hogy kicsit későn van rákapcsolni. A felvételiig már csak öt hónap van hátra. Erre külön fel kellene készülnöm. Akármilyen tehetséges is vagyok, szerinte kevés az időnk. Ha felvennének kollégiumba kellene költöznöm. Ezt meg kell beszélnem a
szülőkkel is. Azt tanácsolta, menjek inkább gimnáziumba, akkor még lesz négy évem, hogy lelkiismeretesen felkészítsen. George igazi művész ember volt. Inkább művész, mint tanár. Megbíztam benne, hiszen pontosan tudta milyen követelményeknek kellene megfelelni. Meghívott az ő kis művész tanodájába. Ott minden eszköz rendelkezésedre fog állni. Csak magadat kell hozzátenni - biztatott. A beszélgetésünk kettőnk között maradt. Otthon nem mertem elmondani. Elsősorban a kollégium miatt. Tudtam, hogy elleneznék.

Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább benne volt a levegőben: Hogyan tovább? Én elmondtam nekik, hogy gimnáziumba szeretnék menni. Idő kell, hogy döntsek. Onnan bármerre elindulhatok. A rajzot nem említettem. Ők megszokták, hogy ügyes kezem van. Nem vették olyan komoly tehetségnek, mint Maryét.
Egy este apa azzal állított haza, hogy Paul lánya közgazdasági szakközépiskolába jár. Milyen nagyszerű találmány ez a szakközépiskola! Érettségit is, szakmát is ad. Nekem is oda kellene mennem! Hosszú vita vette kezdetét. Milyen szakmát ad? Ők nem tudják, de az jó, ha nem csak érettségim van. Amúgy is olyan bizonytalannak látnak. Mi lesz, ha ott állok majd négy év múlva egy sima érettségivel? Teljesen vesztésre álltam. Vitában nagyon jó voltam, de soha nem tudtam nemet mondani nekik. Osztályfőnökömhöz fordultam. Mondja meg nekem: mi az a közgazdaságtan? George gondterhelten pödörgette bajuszát. Majd kinyögte: fogalma sincs. Éreztem, nagyon kellemetlen helyzetbe hoztam. Az elkövetkező hónapban úgy adtam be szüleim unszolására a felvételi kérelmet, hogy nem tudtam mire vállalkozom. Utáltam magam. Már megint
meghátráltam.

Mi történt? Teljesen feladtam önmagam. Megszűntem szuverén lény lenni. Belebonyolódtam egom játszmáiba. Fogalmam sem volt, ki vagyok én? Mi az, amiben más vagyok, amiben tehetséges vagyok? Hiszen eddig mindenki azt mondta, különleges! De én, csak egy nagy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.

A ballagó bálra iszonyatos gyomorfájással indultam el. Hiába varrt nekem anyám szép, új ruhát, csak arra tudtam koncentrálni, hogy a gyomrom helyén kő van. Ez a diszkomfort érzet folyamatosan megmaradt. Majd jött a mandula gyulladás. Korábban is volt már, de nem ilyen súlyos. Egy hétig nem  tudtam nyelni, mert összeért a két mandulám, tele volt gennyel. Orvosunk naponta járt ki injekciót adni. Látszott, hogy nagyon aggódott értem. A magas láz összemosott mindent. Csak arra emlékszem, hogy azt tanácsolta, minél előbb ki kellene vetetni ezeket a mandulákat. Miután meggyógyultam, hallani sem akartam a műtétről. Szüleim sem
emlegették. Bizonyára féltettek.

Az elkövetkező tíz évben folyamatosan fájt a torkom. Ha kinyitottam a számat, láttam, hogy genny foltok  éktelenkednek rajta. Huszonnégy éves voltam, amikor már tarthatalanná vált a helyzet, rá kellett szánnom magam a műtétre. A másoknak tíz perces műtét, nálam csaknem egy órába tellett. Hallottam, hogy recseg, ropog a kés alatt. Hihetetlen! - mondta a doktornő. Ilyen mély krátereket, ilyen rengeteg heget még nem láttam mandulán! Öt órával a műtét után elpattant egy artéria a torkomban. A legvéresebb horror filmek is csak gyerekmesék ahhoz képest, amennyi vért veszítettem, míg végül megmentették az életemet. Ma már tudom, hogy a mandula gyulladás lelki oka: nem mertem kimondani a véleményemet. Nem mertem képviselni magamat. Mint ahogy írtam, folyamatosan benyeltem mindent. Azt hiszem, ez volt az első komoly figyelmeztetés: ebbe bele is halhatok. Egóm ezt így tolmácsolta: minden rendben van. Egy szerencsétlen véletlen volt!